Dachstein - Klettersteig

Korábban is jártam már itt Klettersteig ügyben, akkor egy hetet kirándultunk-üdültünk-másztunk Katival a Dachstein déli oldalán. Idén Ferivel pattantunk az expedíciós Jumperba és kisebb navigációs (úúú bázz itt le kellett volna kanyarodni) nehézségek után már szeltük is a kilómétereket a hegy felé. Feri élete első Klettersteig túrájára készült.. Katit is itt tanítgattam meg a "szakma rejtelmeire", már ismertem a lehetséges utakat, amit egy kezdő játszva megcsinál, mégis sokkal nagyobb élményt szerez, mint mondjuk egy Hohe Wand-i A-B nehézségő útban. Nagyjából azt az útvonalat jártuk be, amit Katival is anno, csak itt két napnyi túrát egy erős délutánba sőrítve. A kiindulási pont Ramsau fölött a Gletscherbahn parkolója, a 40 km-es autópályás kavarás miatt már 11 óra múlt, mikor odaértünk. A parkolóban gyors átöltözés, cuccok zsákba lapátolása és már irány is a Südwand Hütte. Légvonalban közelinek tőnik, de kb. 20 perc azért kell, hogy kényelmesen elérjük. Az ingyenes angol wc kihasználása után már indulunk is tovább a felvonó alatti völgyben. Tüdőkoptató, izzadás.. Már a völgy végében meredező sziklafal tövében járunk, ahol kisebb-nagyobb hófoltokon kell átkelnünk. Megállapítom, hogy jóval több a hó, mint egy évvel azelőtt. Az egyik hófoltos szakaszon a szemböl jövő nyugdíjas csoporttól meg is kapjuk, hogy miért nem vagyunk összekötve.. Igaz, ami igaz, egy kicsúszás nem lett volna túl kellemes a jeges, koszos, sziklákkal tőzdelt lejtőn, de ennyit még be lehetett vállalni. Hozzáteszem, a három vén szatyor össze volt kötve, kb 3m-re egymástól, kezükben túrabottal totyogtak át a keskeny nyomon. Ha egy megcsúszott volna, a másik kettő is megy vele, mert megtartani egyik se tudta volna a másikat. Biztos látták a TV-ben, hogy ezt így kell, vagy nem is tudom, hogy mire készültek ezzel. Az út beszállója hó alatt volt, de a drót kicsit följebb már kikandikált alóla. Beülőt, sisakot fel és irány a szikla! Az első szakasz nagyon könnyő, legtöbb helyen nem is akasztok, de így van idő és lehetőség jól elmutogatni, hogy pontosan mire is kell ügyelni, Feri be is gyakorolta szépen a ki és beakasztás mozdulatait. Az első 50m-t követően kicsit meredekebb szakaszok következtek, annyi vassal, hogy arra kellett figyelnem, nehogy beleverjem valamimet. Az út később kettéágazik, balra a SkyWalk E nehézségő útja, jobbra pedig egy szintén A-B-s, de már olyan igazi klettersteiges, dőlő sziklás szakasz következik, ami némi magasságélménnyel is megörvendezteti a kezdőket. Az osztrákok itt még mindig néha kantár nélkül jönnek szembe, de ez szvsz. már kimeríti a felelőtlenség fogalmát. Felérve egy osztrák síterepen találjuk magunkat július derekán. Később a SkyWalk épületénél konstatáljuk, hogy a sífelvonók közül csak egy nem üzemel, a lánctalpas pályasimítók pedig fel-alá kószálnak. Mielőtt azonban elérnénk a SkyWalk épületét, megkérdem Ferit, hogy mit szólna egy rendes Klettersteig úthoz a felvonóhoz vezető kerülőút helyett. Ez egy C-D nehézségő út, kb 50-60m hosszú lehet, a gleccserről az állomás korlátjáig. Minden gond nélkül teljesítjük, fönn pedig a korlátot átlépve fogadjuk a gratulációkat a felvonóval érkező zakós családapáktól. :) Gyors kajálás következik, majd a gyülekező felhők ellenére úgy döntünk, hogy tovább indulunk egy kitett úton, mely a déli fal tetején húzódik. Végcélunk az Austria Scharte (2988m), de útközben van Feri számára egy meglepetésem: a függőhíd :) Tiszta időben ez az útvonal egyébként gyönyörő szép és nagyon izgalmas is, hiszen jobbra tőlünk a Dachstein déli fala helyenként több mint 1000 méter magas és bal kéz felől a gleccser is bő 100m-re van alattunk. Klassz kis gerinc, A-B nehézséggel. Óriási felhőben vagyunk, látótávolság kevesebb mint 2 méter, de a sodrony mutatja az utat. A függőhídon én kétszer is átkelek, nem is az élmény kedvéért, amit a szél tovább fokoz, hanem Feriről akartam jó képeket csinálni. Sikerült is, lásd lejjebb a portrét. :) A csúcsot elérve semmit nem látunk, hidegre fordul az idő, nem sokat szórakozunk, de még mindig úgy döntünk, hogy az Edelgriess völgyében fogunk lejutni, nem amerre jöttünk. A gleccserre vezető épített alagút szintjéig egy meredek omladékos lejtőn ereszkedünk, a drótok itt össze-vissza lógnak a hó téli munkássága miatt. Egy kb 1,5m széles 100m hosszú biztosítatlan gerincen kelünk át, jobbra tőlünk a déli fal mélysége (Feri legnagyobb örömére felhőben), balra pedig már a "kis gleccser, az Edelgriess). Itt is megállapítom, hogy a hó sokkal több, duplájára vastagodott így a gleccser az előző nyárhoz képest. A meglepetés akkor ér minket, mikor a meredek omladékos lefelé vezető hegyoldalba taposott ösvényen utunkat állja egy hatalmas hófolt. A felvonóhoz való visszafordulás és a glecsseren való lecsúszás helyett inkább a fölfelé mászás, hófolt kikerülése tervet választottuk, hátha majd ott le tudunk jutni szárazon. A hegyoldal nagyon meredek, nagyjából emlékszem az útra az előző évről, tudom, hogy milyen magasan vagyunk és hogy a megcsúszás életveszélyes volna, ezért óvatosan araszolunk néha seggen csúszva, néha pedig rálapulva az izgő-mozgó kövekre. Végül elérünk egy óriási hófoltot, ami már a gleccser szélével van feltehetőleg összeköttetésben. Átadom Ferinek az egyik túrabotot és megindulok araszolva lefelé. A hó jeges, de tudok bele lépést vájni. Nagyjából 2m után mondom is Ferinek, hogy semmi gond, ez menni fog, gyere nyugodtan. Pár métert haladok, keményebb, jegesebb havat érzek, az egyik lépésnél megcsúszik a terhelt lábam, seggre vágódok és eltőnök a ködben. Közben ordítok, egyáltalán nem vicces lecsúszás.. próbálom magam fékezni, de a jeges felszínen mit sem ér a bot, el is veszítem. Aztán lankásodik a lejtő, sikerül magam lefékezni. Kiabálok Ferinek, aki bizonyára megrémülhetett, hiszen láttuk, hogy elszórva vannak kiálló kövek a jeges havon.. Ferit megnyugtatja, hogy csak annyit mondok, hoz le légyszi a botot, valahol elhagytam útközben. P araszolva a fenekén csúszva bújik elő a ködből pár perccel később. Nekem a kezemet megvagdosta egy kicsit a jég és a kövek, meg a lábamon is lett érdekes módon egy felhójagosodott (égési?) seb, de komoly baj nem ért minket. Pár perc elteltével már lefelé baktatunk a gleccseren, továbbra is 1-2 méteres látótávolság mellett. Szerencsére tudom nagyjából az irányt, meg is találjuk a kivezető utat, törmelékes lejtőn ereszkedve átérünk a völgy középső lankásabb harmadába, ahol múlt évben nyoma sem volt a hónak, most pedig több méter van belőle. Ez nagyon hasznosnak bizonyul, mert gyorsan tudtunk lefelé haladni. A csöpögő eső és a távoli villámlás is közrejátszik, hogy rekord idő alatt elérjük a kavicsos lejtőt, majd a törpefenyős részen átkelve a legelőket. Visszasétálunk a parkolóba, ahol néhány sör társaságában viccelődünk a csúszkálós kalandon. Az eső esik, a rádióban másnapra is ilyet mondanak, kicsit elszomorodunk, hogy ebből nem lesz holnap Dachstein csúcs. Pár méterrel lejjebb az egyik kanyarbn kiválasztunk egy füves placcot, ahová Feri leparkolja a járgányt. A sátramból előteret varázsolunk a két hátsó ajtó közé és már rotyog is a zacskós kaja a gázfőzőn.Vacsora után beugrunk aközeli Hotel Dachsteinbe egyet teázni. Az korábbi szállásadónk is ott van, beszélgetünk vele, ajánlja a Johan Klettersteiget másnapra, de mondja, hogy nem biztos, hogy szerencsénk lesz az idővel. Nem is lett, reggel is esős, felhős idő van Ramsau felett, ezért tovább indulunk jó időt keresni.. végül a Hochschwab mellett döntünk, mert az idő nem javul, de ott már van helyismeretem - ami előző nap is nagyon jól jött a rossz látótávolság miatt - . Nem is nehéz hegy és csak egy gyenge délutánunk van rá. Végül 2 órára érünk a parkolóba, csak egy intenzív trekking túrát valósítunk meg, mert a csúcsra idő hiányában és a felhők miatt már nincs lehetőség. A Seewiesen-i völgy végén, a felfelé vezető út felénél fordulunk vissza, majd két órával később a parkolóban megfőzzük a vacsorát és hazaindulunk.