Grossvenediger csúcs nélkül, hóviharral

Großvenediger (2010. július 23 – 24.)

Utunk félelmetesen korai időpontban vette kezdetét (5 óra), miután lezárult a szokásos rituálé – mégpedig hogy Attila összeszedje a hét fős csapat minden egyes tagját: Petit, Ferit, Katit (vagyis jómagamat), Lacit, Kálmánt és Tündit.

Ismét meggyőződhettünk róla, hogy a baráti hangú GPS nem hazudik, így 12 óra tájban meg is érkeztünk a Prägraten-i parkolóba. Ezt az eseményt azonban megelőzte egy meglehetősen kínos „Zwischenfall” – megbüntettek gyorshajtásért. Az igencsak vakmerő rendőr nem félt kiugrani egy autó elé, ami 134 km/h-val döngetett. Egy feszélyezett csevely keretében figyelmeztetett arra, hogy hát jobb lesz, ha elfelejtjük a csúcs megmászását, mert bizony aznap (pénteken) és szombaton is szakadni fog az eső. A rendőr bácsit mindenki elátkozta. Mint, ahogy a jövő megmutatta, nem csak a büntetésért...

A parkolóból kb. 1 és egy 3/4 óra elteltével értünk az első „Hütté”-hez (Johannishütte – 2190 m), szintidő alatt teljesítve a távot. Mint útközben észrevettük, a leomlott utak jelezték, hogy cudar világ lehetett itt  pár nappal ezelőtt. Sajnos igen hamar rájöttünk, hogy ez az időjárás nem döntött a szunyálás mellett és szemerekélő esőben léptük át az alpesi házikó ajtaját. Itt a hőmérő „barátságos” 10 fokot mutatott. Csak volt valami, ami egyáltalán nem volt barátságos: a közelgő fekete felhők és a dörgés (rohadt rendőr!). Ami késett, az nem múlott, így pillanatokon belül leszakadt az ég, mi pedig a házban rekedtünk és lakomázás közben nekiálltunk tanakodni – menjünk-e tovább vagy sem? Egy jó óra elmultával (16 óra körül) végül abbamaradt az eső és úgy határoztunk, ha már egyszer eljöttünk idáig, akkor illenék tovább menni, hiszen már a szállásunk is le volt foglalva a második „Hütté”-ben  (Defregger hütte – 2960 m). Bár a ház üzemeltetői másnapra is pocsék időt mondtak, de szombat délutántól állítólag látható javulást, így elindultunk fölfelé.

A szintidőt az út menti táblák 2 és fél órában határozták meg és dícséretes, hogy minden viszontagság ellenére sikerült betartanunk. A viszontagság alatt leginkább a változni nem akaró időjárást értem, ami nem kímélt minket (rohadt rendőr!!). Alighogy elindultunk a felhőszakadás elérte tetőfokát és átcsapva villámlásba és viharba végigkísért minket a két ház közötti szakaszon. Kissé el- és agyonfagyva, brutál módon (alsógatyáig) elázva és a tüdőgyulladás veszélyétől „reszketve” elégedett diadallal rohamoztuk meg a gleccser alatt csücsülő Defregger Haust. Gyors ruhacsere, szárítokozás és sportkrémezés után egy-egy forró tea mellett értékeltük ki a napot és terveztük az – akkor igencsak esélytelennek tűnő – csúcstámadást. Jó idő esetén szombat hajnalban indultunk és visszacsorogtunk volna a Johannishütté-ig, ahol megaludtunk volna és onnan vasárnap reggel nekivágtunk volna a hazaútnak. De ezen „Hütte” lakói sem kecsegtettek sok jó hírrel, mert szombatra ugyanúgy veszett egy időt mondtak, ezért készítettünk egy B-tervet is: szombaton henyélés, vasárnap viszont jóformán éjszakai kelés, fel a csúcsra, onnan pedig ugyanazon a napon lezúzni a parkolóig, majd haza. Egyik variáció sem valósult meg... helyettük azonban a C-terv.

A C-terv akkor kezdett a megvalósulás irányába osonni, amikor szombat reggel többedmagammal kinéztem a jégcsapos ablakon a hószakadásba (rohadt rendőr!!!). Későn keltünk fel, reggeliztünk, társasoztunk, de az idő koradélutánig sem akart megjavulni. Peti és Feri úgy döntöttek, hogy megnézik közelebbről mi a helyzet. Csalódottan tértek vissza: a hó beborította a gleccsert és rettentő szél volt odakint. Két ok – a múlni nem akaró hóesés mellett – ami a csúcsmászás ellen szólt: a gleccserhasadékok nem láthatók, nincs kitaposott út, a viharos szél a csúcshoz vezető gerincen komoly problémát okozott volna ill. Petiéken kívül nem sok ember volt a csapatban, akinek volt már a lábán hágóvas és a kezében jégcsákány. Peti és Feri úgy döntöttek, hogy hazamegyünk.

14 és 15 óra között összecuccoltunk és nekivágtunk a hazaútnak. A havazásból az első házig eső lett és a parkolóba érkezve (kb. 2 – 2 és fél óra múlva) hasonló állapotban másztunk a kocsiba, mint előző nap a Defregger hüttébe. Július végéhez képest szokatlan hidegben vedlettünk száraz ruhára egy Spar összkomfortos fedett parkolójában. Ez után már nem nagyon szakította meg semmi útunkat Sopronig, pusztán annyit lehet elmondani hazajutásunkról, hogy hősies magatartásunkat folytatva az éjszaka közepén megmentettünk egy kiskacsát a gázolástól. Hát igen, ilyen a daliás hegymászó-lélek...

Kati