Mont Blanc 2010

Közeledve egyesületünk első szezonjának végéhez, bátran merem állítani, hogy fantasztikus évet zártunk, és ennek egyik megkoronázása a mostani Mont Blanc mászásunk volt.

Hosszas tervezgetés után szeptember 18-án, szombat délután Kálmán beállított hozzám az üzletbe 4 óra tájékán a kis expedíciós Berlingóval, hogy akkor irány Chamonix! Felvettük Samut majd Gábort is és útra keltünk a több mint 1200 km-es távnak. Néhány megállással Kálmán éjfélig nyomta a vezetést, amikor én a svájci határ környékén átvettem a volánt, és kb. hajnali fél 4 – 4-ig sofőrködtem egész Svájcon át. A sebességhatár itt 120 km/h és ezzel nem szabad viccelni, hisz tudjuk, a svájciak szilveszterkor a konfettit már a porszívóba szórják, nagyon szigorúan büntetnek. A GPS néhányszor újratervezett, de végül 13 és fél óra utazás után szerencsésen megérkeztünk St. Garvais városkába, a Tramway du Mont Blanc fogaskerekű vasút parkolójába.
Volt kb. másfél óránk, hogy összepakoljunk, elintézzük kisebb nagyobb ügyeinket, (javaslom, ha erre jártok az itteni wc-ben mindenképp ejtsétek meg amit kell, mert később meglepetés várhat az illemhelyek tisztaságát illetően). Majd megvettük 28 Euróért a retur jegyet a vasútra. 7.50-kor indult a kis fogaskerekű Fayet központjából, majd 8.00-kor felvett minket az állomáson és kb. 1 óra utazás után megérkeztünk a 2100 méteren lévő végállomáshoz. (Valójában ez a végállomás alatti megálló, ugyanis karbantartás miatt nem ment végig a vonat)
Amikor kiszálltunk, nagyon hidegnek tűnt az idő, felhőben is voltunk, mondtuk is hogy ajjaj nem lesz ez így jó, de 150-200 méter szintemelkedés után a felhők alánk kerültek, és elénk tárult a Mt. Blanc masszívum csodás látképe. Hihetetlen vonulatok, csodás gerincek, fantasztikus látvány volt.
Terv szerint ezen a napon csak a Tete Rousse (3167m) házig mentünk volna fel. Bő négy órányi tüdőkoptató gyaloglás után elértük a Tete házat, majd a ház ’Jetijével’, pontosabban ’Jetinéjével’ folytatott konzultáció után úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk 3814-ig, a felső, azaz a Gouter házig. Ennek az volt az oka, hogy hétfő este a tervek szerint bezárják a felső házat télre, és 3800-on szállás nélkül kellemetlen lett volna az élet. Tudtuk, hogy ez kockázatos vállalkozás, hisz nem voltunk aklimatizálódva, és alapból iszonyatosan fáradtak voltunk már az előző éjszakai vezetés miatt. Arról nem is beszélve, hogy a Grand Coloir nevű kuloáron délután a legveszélyesebb az átkelés a lepotyogó sziklák miatt (ezért hívják tekepályának a helyet). Mivel nem akartunk lemondani a csúcsról már az első nap, kis pihenés után nekivágtunk a 600m szint leküzdéséhez, ami aznap már 1800m megtételt jelentette, plusz a 2000 méter szintnyi fogaskerekűzést. Egy nap 3800 szint változás azért elég megterhelő a szervezetre, de nem volt választásunk. Összekötöttük magunkat, majd nekivágtunk a terepnek, mely változatos volt, helyenként technikás. A hágóvasak elég sokáig koptatták a sziklákat, majd a kuloárnál gyors értekezést tartottunk.
„A kötelet akasztva a drótba gyors átkelés kell gyerekek, mert ha valami fentről eltalál, akkor gáz van.” Maga a kuloár szélessége nem nagy, és könnyen át is lehetett rajta kelni, sziklák sem jöttek épp, nem volt gond, átértünk. Innentől jött a kemény emelkedés. Három szakasz volt ami nehezebbnek mondható, ezek drótrendszerrel biztosítva vannak. Nagyjából 3 óra caplatás után meg is érkeztünk a Gouter házhoz, ahol először azt mondták, hogy már csak kint lesz helyünk. Ejha, az f@sza lesz kint aludni mondom, de a házinéni nagyon rendes volt és azt mondta, ha az egyik csoport nem ér fel este 8-ig, akkor megkapjuk mi a helyüket. Ez volt a nagy mázlink.. nem értek fel. Így kaptunk ágyat pokrócot, és vehettünk vizet 5 euroért. Főzőcskézés után kifizettünk 14,6 euro-t (OAV kártyával) a szállásra, majd hamar be is bujtunk az ágyba, mert így a terv változása miatt, másnap meg kellett kíséreljük a csúcstámadást. Az alvás nem igazán sikerült jól, gyakorlatilag egyikünk sem aludt rendesen. Részben a horkolások, részben a magashegyi körülmények miatt. Hajnali fél 3-kor keltünk, majd „kis” tökölés után fél 5 körül el is indultunk a többiek után. Voltak, akik nagyon korán indultak és a fejlámpák fényét könnyen ki lehetett venni a sötétségben. A vicces az volt, hogy hatalmas szélvihar lepett meg minket a legelső szakaszon, így a fejlámpa mellé kénytelenek voltunk felvenni a sötétített gleccserszemüvegeket és így haladtunk előre. 4000 méteres magasságban Kálmán bejelentette, hogy ő visszamegy, mert nem bírja. Úgy gondoltuk lassabb tempóval bírni fogja, ezért visszaveszünk és reménykedünk, legalább a bivak házig eljön. Akkor még nem sejtettük, hogy az még –elnézést a kifejezésért- de k. messze van. A legnagyobb ellenségük ezután a hideg lett, ugyanis a többszöri megállás miatt az ujjaink elkezdtek fagyni. Konkrétan a lábujjaink megmerevedtek, és zsibbadni kezdtek, annak ellenére, hogy keményen mozogtunk. Miután 6 körül elkezdett pirkadni, jó esélyt láttunk rá, hogy felenged majd, de mivel pont a rossz felén voltunk a hegynek, ezért a nap sugara még nem ért minket. Az egyik domb mögött végre megláttuk a bivak házat, amibe be is tértünk, hogy kicsit felmelegedjünk. Itt a lábujjakba életet leheltünk, majd miután ittunk pár kortyot és az izofoliát feltekertük a lábra, újra nekivágtunk a hegynek. Abban a pillanatban, hogy felálltam, ki is dobtam a taccsot. Meglepett tekintetek szegeződtek rám, de mondtam semmi baj, csak az a fránya tegnapi leves volt biztos…
Kálmán helyre rázódott, Gábornak adtunk egy kicsit a „genfi részecskegyorsítóból”, hogy ne tököljön sokat, Samu feje is úgy nézett ki kibírja a sok hasogatást, és végülis én is rendeztem soraimat, így tovább indultunk. Éreztem, hogy innen már meglesz a csúcs, még 500 métert kellett mennünk szintben. A kitartó taposás meg is hozta az eredményét, és 10 óra előtt elértük a 4810 méteres magasságot.  „Nyugat Európa csúcsán állunk fiúk!” Kb. 20 percet töltöttünk fotózkodással, és miután egy utolsó pillantást vetettünk a tájra elindultunk lefele. Lefelé nagyon gyorsan haladtunk, minden gond nélkül elértük a Gouter házat. Ekkor már a felszabadultság érzése érintett meg minket, és fantasztikus érzés volt, hogy megcsináltuk. Itt néhány szendvics elfogyasztása után úgy határoztunk, hogy elindulunk lefele a 3200 méteren lévő Tete házig, és inkább ott alszunk. Lefele végülis nem kötöttünk össze magunkat, a terepet már ismertük, mindenki a saját tempójában ment. Így Samu 4 órára ért le a házhoz, én fél órára rá, majd utánam kb fél órával Kálmán és Gábor is megérkezett. Itt a házban kifizettük a majdnem 13.8 eurós (ÖAV tagsággal) szállás díjat, vettünk 5 euróért vizet, ittunk egy sört Kálmánnal és nyomtuk haza ezerrel az sms-eket a jó hírrel. Hamar bedobtuk a szunyát, hisz két nap nem alvás után már tényleg nagyon fáradtak voltunk. A Cho Oyu szobában kaptunk helyet, ami „seggfagyasztó” hideg volt. A pehely zsákom -13 as komforttal -32 es extrémmel nagyon jól szuperált, végre kialudtam magamat.
Másnap reggel a gyors összepakolás után nekivágtunk, hogy a 10.25-ös vonatot elérjük. Ez szerencsére sikerült is, és 11.30 kor már az autónál voltunk. Itt gyors rendeztük sorainkat, (babatörlőkendő és társai), majd másfél óra szöszmötölés után elindultunk, hogy kultúrálisan is kielégítsük magunkat a környéken.
Megnéztük a gyönyörű Chamonix városát, ahol szeretteinknek vettünk pár apróságot, sok fotót készítettünk és továbbra is gyönyörködtünk a tájban. Mivel elég drága hely, ezért enni nem ettünk, hanem úgy határoztunk átmegyünk Genfbe és majd ott egy kis városnézés keretében táplálkozunk. Át is kocsikáztunk a 60 km-re lévő svájci városba, ahol megnéztünk a Szent Péter székesegyházat, a bevásárló utcát, a genfi tavat, majd az ENSZ székházat. Itt apró kellemetlenségünk akadt, a kocsinkat feltörték és mehettünk a rendőrségre bejelenteni. Hála isten semmit nem loptak el, de elcseszték a kedvünket. A rendőrségen kaptunk egy jegyzőkönyvet, amivel valójában semmit nem tudunk kezdeni, ráadásul franciául volt, így egy szót sem értettünk belőle. Na ezek után nekivágtunk, hogy megnézzük a rettegett Eiger északi falát a parkolóból, ami meg is történt. Fantasztikus környék, csodás házak, elképesztő helyek vannak Svájcnak ezen a részén is. Ezt a képekből ugyis látjátok. Miután itt végeztünk nekivágunk a hosszú útnak hazafele, Kálmánnal felváltva vezettünk és 23.30 ra haza is értünk Sopronba. Kicsit néha cúgos és zajos volt, de az izofólia és a Mülleres táska kiválóan helyettesítette az ablaküveget..
Végeredményben azt kell mondjam, hogy sikerrel zártuk ezt a történetet, megmásztuk a csodaszép Mont Blanc-t, bejártuk Chamonix-t, Genfet, láttuk az Eiger északi falát, volt kalandunk a svájci rendőrséggel is .

A nagy szívfájdalmunk az volt, hogy Peti sajnos betegsége miatt nem tudott jönni, és mivel nélküle még soha nem másztam, ezért hiányzott. Remélem jövőre együtt bepótoljuk! Kálmán és Gábor is nagyon szépen teljesített, Samu megbízhatósága sokat jelentett a csapat számára, úgyhogy úgy gondolom ez egy 100% -os siker volt.
Ezúton is köszönjük az itthonról jövő támogatást és drukkolást, remélem sikerült mosolyt csalni az arcokra.

Feri