Frankenjura

Résztvevők: Ancsa, Józsi, Aszú, Attila, Áron, Samu 

Tavaszi mászóhetünk helyszínéül Oltre Finale térségét jelöltük meg. Kalauz lévén már mindenki ki is nézte mit hol, melyik völgyben lenne érdemes mászni. Azonban az időjárás az utolsó pillanatban közbeszólt. 2 nappal az indulás előtt már egyértelművé vállt, hogy Európa déli részén végig esős, hideg idő lesz, ezért másfelé kezdtünk el nézelődni. Osp, Paklenica, Arco, Omis mind-mind felejtős volt, végül Németország felé kattintgattunk a böngészőben az időjárást kémlelve. S lőn siker, többnyire napos időt jósoltak mind Frankenjura, mind Donautal térségére. Az olasz szállást gyorsan lemondtam, Áronnak meg kiadtuk a szálláskeresés nemes feladatát e két térségre.

Donautalról már volt elképzelésem, mert 2 éve ugyanekkor másztam ott egy hetet, így én inkább ide óhajtkoztam, mert előttem gyönyörű mészkövű, nagy, napos sziklák jelentek meg egy kanyargós, szűk, csodaszép Duna-völgyben. Ezalatt volt másik akkori ulmi mászópartnerem Frankenjuraban, amelyról annyit mondott, hogy jó volt, további részletek azonban nem kerültek szóba. Így kicsit ide is vágytam, elvégre miért ne ismerjünk meg minél több jó mászóhelyet. Frankenjuráról tudni kell, hogy a német sportmászás otthona, az igazi nehéz fokozatok szülőhazája (itt mászta meg Wolfgang Güllich azóta is csak pár ember által ismételt Action Direkt nevű utat). A végleges uticélt végül a szállás döntötte el. Königsteinban, Frankenjura közepén egy kis faluban sikerült Áronnak egy apartmant foglalni 6 személyre. A főzési lehetőségek, a még rövid nappalok s a hamar hideggé váló esték miatt esett a választás apartmanra a sátrazás helyett. 

Aszú jóbarátjának lagzija miatt vasárnap reggel indultunk. Sietni nem kellett, mert a szállást csak déltől foglalhattuk el. Kellemes tempóban és jó fogyasztással érkeztünk meg Königsteinba még a takarítás közepette. Cuccainkat azonban már felhordhattuk a 2. emeleti fagerendás lakásba. A németül beszélő feltehetőleg szláv alkalmazott rosszallóan elkerekedett szemmel vette tudomásul csomagjaink mennyiségét. Nem tudom annak idején, hogy is sikerült beférnünk a Focusba 5-en sátras cuccal Paklenicai mászásunk alkalmával, ugyanis most 3 személy holmija is alig fért el (pedig a pakolási metódusom csak finomodott az évek során J), így a terjedelmesebb csomagok nagy része a kis Corsának jutott. Igaz abban csak Aszú és Attila ült, a lehajtott másodsoron hely volt bőven. Már csak a megengedett összterhelésre kellett volna vigyázni. A kanyarokban szegényke csavarodott. Megállapítottuk, hogy az ételalapanyagokat illetően 2 hétig is kihúznánk J.

A pakolás után el kellett volna dönteni, hogy hova is menjünk mászni. Sziklát ugyanis az út mellet sehol nem láttunk. Kalauzunk sem volt, s a neten sem tudtunk előre utánajárni a mászólehetőségeknek. Vasárnap pedig Németországban minden zárva. Végül benzinkútnál és egy fogadóban érdeklődtünk, s itt kaptunk egy a környékbeli érdekességekről szóló brussúrát, amelynek egyik oldala a mászsáról szólt, falrajzokkal és fokozatokkal. Ki is néztünk egy közeli sziklát. Új szektor – írta – a birkaudvar ajtaját csukjuk be. Na mi lesz ebből? Hát nem sok jó lett végül. Hátizsákjainkat le sem véve fordultunk vissza a kocsik felé, ugyanis tenyérnyi hely nem volt mentes a bogyóktól, a szikla meg zúzmós és mohás volt. Aztán hosszas keresés után kikötöttünk a Mittelbergwandon. Hittük mi. Helyette, mint utólag kiderült a közeli Hirschbacher Wandot találtuk meg. Azért jó kis hely volt ez, a röpke  két órára, ami még maradt a napból megtette ez is. Este azonban nem bírt senki magával, a kiválóan lekerekített gerendákon lógott mindenki! J 

Hétfő reggel a falu italboltjából sikerült egy kallert szerezni. Az ottani boltos mászó volt és igen rendes, lévén, hogy kölcsönbe odaadta a kalauzt. Említette még, hogy van a közelben egy mászóbolt Betzensteinban, azonban most téli nyitva tartás van, amelyet nem ismer.

Kinéztünk hát a frissen szerzett kalauzból egy közeli falat, de itt is csak mohás falakat láttunk, nitteket nem. Én a teljes elkeseredés szélés voltam, mondtam is a többieknek, hogy hagyjuk itt ezt az egész Frankenjurat, menjünk át Donautalba. Itt a kalauz szerint csupa kis szikla van, hiába van sok szektor, ha azok legtöbbjén csak pár út van, azok is 8-10 méteresek, jóformán boulder. Nagy falakat reméltem, mint Donautalban, nem 8-12 méteres utakért utaztam ennyit! Végül úgy döntöttünk elnézünk a mászóboltba.

Rock Store, a főútról is lehet látni. Nyitva szombatonként. Szuper! (ma hétfő). Kicsit kukucskáltunk még befelé az üvegen keresztül, s egyszer csak megjelent egy régi 3-as Golf kombi, hátulja kitöltve boulder-matracokkal. Hatalmas mázlink volt. A benne ülő pár voltak a tulajok. Ki is nyitottak kedvünkért, ahol aztán Attila megvette a legújabb, egybevont Frankenjura kalauzt. Ő kérdezte még utána, hogy láttam-e azt a sok, teleszkópos botot ott? Később rájöttünk, miért volt ilyen nagy kínálat belőle J. A tulaj még bejelölte nekünk a 800 (!) szerktorból a szerinte (és feltételezett mászótudásunknak) érdemleges helyeket. Így a délutáni mászóhelyszínül Weissenstein mellett döntöttünk. Ja, hogy ez volt az a lyukacsos kis szikla az út mellett, amely mellett a bolt felé menet eljöttünk és tömve volt mászóval?! Mindez hétfőn! Értehetetlen. Rengeteg lyuk, sok könnyű és sok nehezebb áthajló úttal. Ahogy telt az idő és fogytak az utak, úgy lett egyre barátságosabb ez a hely. Az idő nem volt meleg, de elment azért. Expresszből nem kellet sok. Átlag 4-5, max 6, de volt ahol csak 2-3 nitt volt. Az első ebből is jó magasan. Ezt és a nittek vonalvezetését, a szikla adott pontján való elhelyezésüket állandóan kritizáltuk szinte az összes fal esetében. Az 5-6 méter magasan lévő 1. nittek szerencsére senki kedvét nem vették. Mindenki bátor volt. J Este aztán átnéztem a vagy 1000 oldalas kalauzt s kiírogattam a fekvés, útnehézség és falnagyság alapján számunkra megfelelőnek látszó helyeket. Próbáltam magasabb falakat választani. Ezekből válogattunk aztán a héten.

Kedden Frankenjura legnagyobb szektorát, Röthelfelset látogattuk meg. Na itt jött vissza az életkedvem. Méretben, magasságban kb. Peilstein-féle lehetett, talán picit kisebb azért. Az idő is csodás, napos volt, póló nélkül másztunk. Csak Ancsa nem. Ő fázott J. Nagyon változatos volt a szikla, nagyfalas jellegű 5, 6-osoktól kezdve, csosálatos lukas, 3 korsó sörre értékelt 6,7,8-asok (UIAA szerint). Madarak költési időszaka miatt (amely rendszerint 7.31-ig tart) lezárt falrész is volt 9,10-esekkel, apró fogásokkal, kifelé gömbölyödő rücskös felülettel. Itt nagyon jól éreztük magunkat, csak bevállalósnak kellett lenni néhol a magasan lévő 1. nitt és nagy köztestávok miatt. Igaz Ancsa? J

Szerdán az Obertrubach-i körzet Zehnerfels-én másztunk. Szeles, borús időnk volt, nem került le a Windstopper. Ez a szikla tulajdonképpen egy 3 oldalról mászható sziklatorony-szerűség, 30 m-es utakkal. Remek, könnyebb és nehezebb, áthajlásban-a-kunszt típusú utakkal. Sötétedés és a szemerkélő eső eleredte előtt még jót küszködtem a Satisfaction nevű útban nagy megelégedettségemre J, míg a többiek már pakoltak.

Csütörtökön Ancsa és Józsi lazított otthon, míg nekünk sikerült a Mittelbergwandot megtalálnunk. Jó kis hely lehet napsütésben, de így szemerkélő esőben sem volt rossz. Sikerült okosan összekapcsolnom két külön falrészen vezető utat, ahol Áron másodban sikeresen alkalmazta a Yosemite-s videókon látott ingatraverzet a madzagommal (Joker) J. Szerencse hogy nem láttam, csak Attila hű ecseteléséből kerültem képbe a történésekkel, mivel a standból nem nyílt rálátás az útra, ott csak a kötelet téptem bicepszből J. Végül egy emlékezetes 3 korsós úttal zártam. Sajnos itt is jókora falrész volt lezárt a költési időszak miatt.

Pénteken ismét a Weissensteinra mentünk, mivel sűrű szemekben szemerkélt az eső. Egy kicsit oldalról esett, így még a függőleges útjai sem áztak. Nem beszélve az áthajlóiról, amelyek Attila nagy örömére szolgáltak. Ez az ő napja volt, itt végre elfáradhatott és amortizálhatta Aszú kötelét J. Ancsa is esett egy bátrat. 

A szállásra tartva aztán még felderítő útra indultunk a Maximilianswandot keresve. Ugyan nem találtuk meg, de amit találtunk az csodaszép volt. Bouldertömbök változatos formában, hegyén-hátán valami fantasztikus környezetben. A szürkületben gyér fény, a mohák és páfrányok olyan miliőt varászoltak körénk, mintha valami mesében lebegnénk. Ez a Steinernde Stadt.

Utolsó napunkon azért csak eljutottunk a Maximilianswandra. Steinernde Stadt után még kicsit kell menni, majd a fák között benézve láthatóak a sziklák. Ancsa roszzulléte miatt a páros ismét pihenni kényszerült. Pedig végre sütött a nap, igaz a polár maradt, de a környezet kárpótolt mindenért! Az utak is remekbe szabottak voltak. Szegény Áron az előző napvégi boulderezésnél meghúzta az ujját, így most csak engem biztosított, illetve időnként a slackline-on brillíroskodott. Nekem Röthelfels mellett ez tetszett a legjobban, amihez hozzájárult két, az én-stílusom féle 8+-os út is (igaz beleülésekkel).

A vasárnap reggeli hazaút előtt Józsi még kikérlelte Attilát Weissenstein áthajlására egy kis biztosításra az előző napi kényszer-tétlenségén elkeseredve. Pár mászás után azonban visszatértek pakolni és reggelizni. Hideg volt a kő, fagyott kissé reggelre, a nap ellenben hétágra sütött. Pont amikor mi eljövünk! J

Érdekes, hogy most egy hét elteltével sem éreztem, hogy a pszichém gyengült volna, máskor ilyen hosszabb mászások során kevésbé vagyok bevállalós, a fáradtságot csak a bicepszizmomon mértem le.

Jó kis hét volt ez, nem feledjük a nagy esti kajálásokat, a finom pálinkát és bort és persze a sziklákat!

Samu