Kaiser Franz Josef Klettersteig

Résztvevők: Gabi, Kálmi, J. Attila, Samu, Balázs, Tibor, Zoli

Időpont: 2011. április 17-20.

Ez a Klettersteig a Hochschwab Ny-i részén található Eisenerz után a Leopolsteiner-seenél, ahol letettük az autót és 5 perc gyaloglás után már a beszállásnál is voltunk, ahonnan rögtön D-s nehézséggel másztunk függő és traverz részeken. A kalauz szerint itt dönthet még úgy az ember, hogy ha sok volt ez, akkor visszafordulhat normál úton, mert ennél nehezebb is lesz. Igazából dróton húzzuk magunkat, lépést pedig a nehezebb részeken megkönnyítik a betett és veszélyesen kiálló vasrudak. Nem szívesen esnék itt bele! Kíváncsi voltam azonban milyen egy ilyen nehéznek mondott via ferrata sziklamászós szemmel. Meg kellett állapítsam, a klettersteigezést veszélyesebbnek tartom, mint a sziklamászást, mert eközben egy fémdróthoz csatoljuk magunkat, amin fut a beakasztott karabiner (egy energiaelnyelő kantár végén), s ahol a sziklához rögzítve van a vas ott kell átcsatolni. Ha mondjuk átcsatolás előtt vmifolytán esne az ember, akkor az alatta lévő előző átcsatolási pontig szabadon esik, s ilyenkor igen nagy erő lép fel, nincs kötél, ami elnyelje a mozgási (esési) energiát, csak egy kantár, amelynek energiaelnyelő képességét ugyan nem ismerem, de gyanítom, hogy azért közel sem lehet olyan vajpuha, mint mikor kötélbe esek bele (ekkor tényleg szinte semmi rántást nem érzünk). Itt még az is veszélyes, hogy jóval szabdaltabb a terep, párkányok,, stb vannak, nem beszélve a sziklából kiálló drótra, ácskapcsokra, amik a továbbjutáshoz, kapaszkodáshoz be vannak téve a nehezebb részeken. Pedig akik nem másznak mindig azt gondolják hogy a klettersteig veszélytelenebb, mert hát kevesebb önerő, meg mászsási technika kell hozzá, de ennek igazából nem sok köze nincs ahhoz, hogy veszélyes-e vagy sem. Mindenesetre jó erőnlétet igényel, meg nem árt, ha a meredek függőleges sziklatűkön nem rezel be az ember a kitettségtől. Mivel ezek nekem adottak ill. megszokottak, semmi nehézséget nem okozott. Volt olyan, hogy szintén D-s nehézségen az utolsó 100 méteren nem is akasztottam, mert biztonságosan éreztem magam és így igen gyorsan haladtam. Persze ez másrészről felelőtlenségnek is tarthatják egyesek, mert hát nem tudhatom, hogy egy leeső kő folytán nem veszítem-e el egyensúlyom, s esek le. Azonban ilyen rizikót többször bevállal az ember akár szikla-, akár hegymászásról legyen szó, így tettem én most is. A tetején lehetett egy drótkötélből kifeszített „függőhídon” még bohóckodni, egy a sziklák között húzódó szakadék felett. A kalauz írta így bohockodásnak, ami számomra tényleg az volt.

Ezután ha már idáig feljöttünk bemerészkedtünk az E-s nehézségű Rosslochsteigba, amely egy 70 m magas barlangkürtő, ahová C-s nehézséggel lehetett leereszkedni, majd itt az egyik oldaláról a túlsó felére szintén függőhídon kellett átmenni, majd technikás mászással felfelé, újra ki a felszínre. Számomra ez volt a legélvezetesebb, hűvös is volt és valamelyest igényelt egy kis mászótechnikát. Aztán még elmentünk egy előcsúcsra, majd le vissza a tóhoz. Sajnos Gabi ismerősének Zolinak még az elején a térde bekrepált, ezért kiállt az első nehezebb rész után, ahol ezt meg lehetett tenni. Itt egyébként találkoztunk két idősebb hölggyel, meg egy sráccal. A hölgyeknek épp határon volt a mászás, a visszaforduláson gondolkodtak. Aztán csak folytatták és felértek. Kiderült szombathelyiek és már 2 napja itt vannak. Profi hátizsákjuk volt, egyikünk sem hitte volna róluk elnézve őket (50 körül lehettek), hogy ilyen túrázósak és egy ilyet végig tudnak csinálni. Hangsúlyozom, hogy nem csak a fizikai megterhelés a nagy, hanem a pszichés is. S a következő hétvégén is mennek túrázni, hihetetlen. Volt még egy osztrák cicababa is. Egy dörmögős hangú Focus ST-vel érkezett a barátjával. Szőkére festett, ajkában piercing, kicsit alacsonyabb, igen szemrevaló lány volt. Ment mint a gép, jobban, mint a barátja, végig ő vezett. Még arra a függőhídra is rámerészkedett! Belőle sem néztük volna ki, hogy egy ilyet végig tud csinálni. S nem is akárhogy! Ennyit az első látásra történő ítélkezésről J. Sajnos Attila erejét is nagyon kivette a klettersteig, saját bevallása szerint még életében nem volt ilyen nehezen, s nagyon kimerült. A legnehezebb rész utáni sétálós terepen a kimerültségtől még el is esett, meghúzta a térdét, aztán így lefelé jövet is nehezebben tudott csak jönni. Érdekes hogy itt gyakran keményebb volt némely lejöveteli szakasz, mint a steig-ban lévő könnyedebb, ahol viszont volt drótkötél-segítség, míg itt nem. Kálmánnal volt még lehetőségünk fürödni is a tóban, kavicsos strandja volt, s nem is volt olyan hideg. Nagyon jól esett az egész napos izzadtság és meleg után a fürdés. Ugyanis végig szakadt mindenkiről a víz a verőfényes napsütésben. Innen még egy negyedórás séta volt az autóig, mert autókat nem engedtek ám be a tó köré, s a strandrész a tó parkolóval átellenes végén volt. Szóval aki fürdeni akart annak kellett egy nagyot sétálni vagy a rutinosak bicajt is hoztak. Szegény Zoli itt várakozott, a térdét sajnos műteni kell. Hazautunk előtt Attila nagyvonalúságának köszönhetően mindenki ihatott még egy frissítő italt. Köszönjük neki!

S itt teszek egy kivételt. Találkozunk a Königsjodleren! J

Samu