Meglepetés hóvihar – 2011. december 30., Schneeberg Ismét esedékes volt az évadzáró túránk, amit sikerült megvalósítanunk a két ünnep között. A Weichtalból 7.30h-kor indultunk – Kálmi, Áron, Ádám, Feri, Peti és jómagam – csalódottan észleltük, hogy meglepően meleg volt az ilyenkor megszokotthoz képest. A másik érdekesség is rögtön szembe ötlött: a mi két autónkon kívül egy sem volt a parkolóban. Azt már korábban is sejtettük, hogy a szurdok felőli útvonal hegymászó-szenvedélybeteggé teszi az embert. Ez beigazolódott Áron és Ádám esetében is. Bár sokan voltunk a csapatban, akik többedszerre járták már ezt az útvonalat, a fém létrák, lépések és láncok mégis mindig ügyességet igényelnek, feldobják a hangulatot. A magasság emelkedésével a hőmérséklet is csökkent és egyre többször találkoztunk hóval, jégcsapokkal. A ....hüttéhez érve (9.30h) már szállingózott a hó, az utókarácsonyi hangulat ellenére csak a menetelés volt egy cseppet monoton. A háznál rengeteg sível és „Langlaufski”-vel találkoztunk, gondoltuk, hogy valakik kibérelhették az ünnepekre. Kis szünet után folytattuk utunkat, ami sok újdonságot nem, de egyre több havat tartogatott számunkra. Bár nagyon ütemes tempóban haladtunk felfelé, a tengerentúlról hazatért Ferit azonban legyengítette betegsége (vagy a sok beigli?), ezért többször kellett megállnunk. A törpecserlyék szintjén már nagyon erős volt a havazás, már nem tudnék visszaemlékezni mikor csapott át hóviharba. A nyomok eltűntek, csak az útjelző cölöpök voltak láthatók – azok sem túl sokáig. Kálmi és Peti felváltva taposták az utat, de szélárnyékot egyikünk sem tudott a másiknak nyújtani. A túracsákány kicsit segített csak a feljutásban, a kesztyűcsere viszont határozottan megmentette az ujjaim eljegesedését. A legnagyobb akadálynak az egyre erősödő szelet véltem, bár az is nyugtalanított, hogy nem lehetett megállapítani: fentről, lentről vagy oldalról esik-e a hó? Mögöttem Feri káromkodott, akinek 5 cm-es hóréteg borította sapkáját és elfagyott végtagjai miatt aggódott. (Ekkor értettem meg, hogy rajtunk kívül miért nem állt más a Weichtalban.) Mivel felfelé nem nagyon tudtam nézni fura narancssárga pöttyökön mosolyagtam, amik sorra megjelentek előttem a hórétegen. Mivel ezek egyre jobban megszaporodtak aggódva pillantottam fel Peti hátizsákjára, aminek aljára narancssárgás színű hóréteg fagyott. Hamar megfejtettük a rejtélyt – az energia ital nem bírta a feszültséget. Egyre durvább lett az időjárás. A tetőre érve összefagyott a szempillánk, jégcsapok csüngtek orrunkból, szemöldökünkről, de mindenkinek a fagyott pókhálóként verdeső hajam tetszett a legjobban. Megpillantottuk a meteorológiai állomást (dél lehetett). Az orkán erejű szélben át akartunk jutni annak túloldalára. Kommandózva sikerült is, de szélárnyékot ott sem találtunk. Mint utólag kiderült a szél kb. 70 km/h-s volt, a hőmérséklet nem haladta meg a -10°C-ot (ez utóbbit az erős szél miatt viszont még kevesebbnek éreztük). Be akartunk volna menni egy fenti hüttébe felmelegedni, de úgy ítéltük meg, hogy nemcsak, hogy felesleges, de veszélyes is lett volna az átkelés. Egy-két száraz göncöt lecseréltünk, teát ittunk. Én lassan egész testemben remegtem, Feri pedig már szinte biztos volt benne, hogy a kezei lefagytak – kész, ennyi, pont a Schneebergen éri ilyen veszteség. Nem sokáig vártunk, visszaindultunk. A szél párszor fellökött, de első látásra az igazi probléma a rengeteg újhó és a rossz látási viszonyok voltak. Az első útjelző póznát meg sem láttuk. Ekkor két percre megállt bennem az ütő, hogy Úr Isten, mi lesz, hogy fogunk mi lemenni. Viszont hamar megtaláltuk a jelzéseket és Peti utasítására rettentő gyorsra vettük lépteinket, hogy kiérjünk a „viharzónából”. Tudtuk, hogy a törpefenyőknél már fele ilyen durva szél sem lesz. Ügyesen oldalazva haladtunk lefelé (Áron próbálta fogni nekem a szelet), bár benne volt egy-két nagyobb bukdácsolás is. Nemcsak Feri ragaszkodott hozzá, hogy menjünk be a ...hüttébe. Az ott telelő német alpin-turisták nagyon kedvesek voltak, hagyták, hogy megebédeljünk, felmelegedjünk, a cuccainkat kicsit szárogassuk. A kb. fél órás pihenő nagyon jól esett, újult erővel indultunk vissza az autóhoz. Természetesen a parkoló elérése semmilyen szempontból nem okozott problémát. Ekkor (15.15h-ra) megelégedéssel tapasztaltuk, hogy minden kéz- és lábujjunk megvan még.