KFJ - Hochblaser

Az Eisenerz-Klettersteig megmászása után pár héttel visszakivánkoztunk a környékre, hogy vállalkozókedvű csapatunk egyik fele újabb kihívással nézzen szembe. Optimista beállítottságuk ellenére András és Peti is igencsak savanyú képet vágott, amikor a megszokott hajnali időpontban nem csupán Sopronban zuhogott az eső, de az időjárás előrejelzés az Eisenerz régióban sem kecsegtetett sokkal jobbal. Félő volt, hogy autós kirándulás lesz a nagy túrából... Mivel Kálmi barátunkat utolsó pillanatban beszippantotta a munka, úgy határoztunk, hogy az általa már mászott Kaiser Franz Josef - Klettersteiget vesszük célba az előzőleg betervezett Kaiserschild helyett. 

Szerencsénket és a kedvező óment leginkább az mutatta, hogy amint kiszálltunk az autóból két és fél órás kocsikázás után, az eső elállt. A szimpatikus kis Seestüberl vendéglátóipari egység mellett parkoltunk le (628 m), amely a Leopoldsteinersee mellett fekszik. Mivel tudtuk, hogy a beszállás nagyon közel van a tó partjához, ezért már a kocsinál magunkra öltöttük felszerelésünket. A Steig aljában (750 m) elfogyasztottuk az első energialöketet (=reggeli) és pár embert magunk elé engedtünk, mert – ehhez elsősorban Hajni és én ragaszkodtunk – nem akartuk, hogy bárki is hajszoljon bennünket. Azonban nagy szerencsénk volt a borús, váltakozóan felhős, néhol kicsit szeles időjárással, mert ez nem vonta maga után a sok felfedezőkedvű mászó érdeklődését. A hadműveletet kb. 8:30-8:45 órakkor kezdtük meg.
Szubjektív véleményem a következő: a kezdeti szakasz (az ún. Kaisersteig-ig) a legnehezebb, kettő könnyedén áthajló D-s résznek köszönhetően. Én – a többiek rémsztorijait hallgatva és a mögöttünk ácsorgó többi mászó türelmetlen tekintetét elképzelve – rögtön az első izmos résznél bepánikoltam. Nem éreztem kellő erőt a végtagjaimban, hogy tovább kapaszkodjak. Végül a többiek bíztatására megembereltem magam és mindent beleadva felcibáltam magam ezen az enyhe áthajláson. Mielőtt kiértünk volna az egyetlen olyan részhez, ahonnan még lehetséges a menekülés (Kaisersteig – Notausstieg), komolyan fontolóra vettem, hogy visszafordulok és az autónál (vagy inkább a kocsmában) megvárom a többieket. Végül Peti lelket öntött belém és biztosított felőle, hogy a folytatás is menni fog, mert a nehezén már túl vagyunk. Ekkor úgy döntöttem, hogy vállalom a többi kihívást is, hiszen nem ücsörögni jöttem ilyen messzire.
Egy füves-bokros szakasz után értünk el a KFJ második és leghosszabb szakaszáig. Meredek sziklafalak és mesés kilátás várt ránk. Főként C-s és D-s nehézségű részekkel kellett számolnunk. Az út végig jól biztosított, rendszeres karbantartják, a sima és függőleges falakon vas karók teszik lehetővé a közlekedést. Egyik-másik rész technikás megoldást (pl. nagy terpeszt) igényel az előrehaladáshoz. Általában a lenyűgöző meredekség és az alattunk húzodó több száz méteres mélység jellemző erre a szakaszra egészen az ún. Ochsenbrand-ig. Hajni és én külön örültünk a kisebb-nagyobb pihenőhelyeknek (Schwalbennest és Adlerhorst), mert egy müzliszelet, diákcsemege vagy szendvics kíséretében visszapótoltuk az elvesztett energiát. A csapatról igazából annyit érdemes tudni, hogy Hajni és Andris is tapasztalt Klettersteig-mászó, ezért – bár ez volt az első közös ilyen jellegű túránk – teljesen összehangolt tempóban tudtunk mindannyian haladni (bár jómagam is sokfelé jártam már, talán én voltam a leggyengébb láncszem). 

A második szakasz tetején bukkantunk rá a „falkönyvre”, amelyet az egyesület nevében mindannyian aláírtunk. Egy hosszabb ebédszünet után nekivágtunk a zöld emelkedőnek, hogy szembenézzünk a végső megpróbáltatással. Útközben találtunk egy gyönyörű őzláb gombát is, amely később Andris vasárnapi ebédjét képezte.
Az utolsó szakasz könnyebbnek igérkezett az eddiginél, főként B-s, C-s nehézségre lehetett számítani. A jutalom egy kettős drótkötél-hídon való átkelés volt. Ez akár ki is hagyható, de a marháskodásokból született jópofa képekről kár lett volna lemondani. A hegytetőre (Rucksackplatzl-ra) 14 óra körül értünk fel, miután teljesítettük a KFJ mind a 860 magassági méterét.
A megmászott fal felett kanyargó 822-es számú turistaút mellett lehetőség nyílik még egy rövidebb Klettersteig, a Rosslochhöhle megmászására is. Erről én – felmérvén kimerültségemet és a ferráta nehézségét – lemondtam és inkább a hátizsákok megőrzését vállaltam. A Rossloch hivatalos nehézségi foka D/E, megmászási ideje 40 perc. Először lefele, majd egy kürtőn felfele visz az út 70 magassági méteren keresztül. Bár az esős időjárás következtében a nehézség kiemelkedő volt (Hajninak – saját állítása szerint – az eddigi legnehezebb Klettersteigje), a fiúk kb. 20-25 perc alatt teljesítették a „ló fenekén” való átkelést, de Hajninak sem kellett hozzá több mint fél óra.
Mivel már ilyen magasra feljutottunk, megszavaztuk, hogy elvándorlunk a Hochblaser csúcskeresztjéig is (1771 m). A megszokott közös csúcsfotó elkészítése után (kb. 16:30 órakkor) a hosszabb, 820-as útvonalon kezdtük meg az ereszkedést az eleinte meredek, majd egyre lankásabb úton vissza a parkolóig egy jó nagy kört téve a Hochblaser tömbje körül. 19:30 órakkor szálltunk be az autóba és 22 órára értünk vissza Sopronba.