Schneeberg, Stadlwand Durststrecke 630 m (7-); Plattensymphonie 340 m (7-)

Pontosan egy hete, amikor jöttünk haza a horvátországi kirándulásról, Janónak akkor pattant ki a fejéből, hogy most szombaton másszuk meg a Durststrecke nevű 630 méteres utat.
 
Mondtam is egyből, hogy én még ilyen hosszú utat sosem másztam, bár az edzéseimből kifolyólag volt annyi önbizalmam, hogy rábólintottam a tervre. Pénteken háromnegyed hétkor meg is érkezett Janó a soproni vasútállomásra, ahol Attila és Andrea már várta. Egy rövid beszélgetés és egy kebab elfogyasztását követően el is indultunk úti célunk felé, ami aznap este a Höllentál egyik parkolója volt.
 
Egy kis motyózást követően, nem sokkal sötétedés után álomra is hajtottuk fejünket a csillagos ég alatt, hálózsákjainkban fekve. Az ébresztőórát 4:23-ra húztuk fel, hogy a gyors reggelit, öltözködést és csomagolást követően 5-kor megindulhassunk a beszállóhoz. Az indulásnál már 26 perc késésben voltunk, így a tervezett beszállás az útba 6:22-kor történt meg.
 
Gyorsan haladtunk felfelé az első néhány kötélhosszon, melyek könnyebbek voltak, mint a vége felé ránk várók. Sajnos egy kisebb elkavarást követtem el az útban, melyből kifolyólag Janót felderítő útra kényszerítettem, ahol sajnos mindegyikőnk mozgásából kifolyólag több kisebb kőzáport zúdítottunk az utánunk haladókra. Ez nagyon megviselt, és az óta is sajnálkozva gondolok vissza erre a néhány hátborzongató pillanatra, de szerencsére senki sem sérült meg.
 
Innentől kezdve (7. kh) az út gyönyörű táblákon és masszív kőzeten vezetett, néhány áthajló szakasszal.
 
A táplálkozásra és a folyadékbevitelre, ahogy Janó fogalmazott, „tudományosan” figyeltem, mely nagyban megnövelte a fizikai és mentális állóképességem, minek köszönhetően, összeszedetten, határozottan oldottam meg az elölmászott kötélhosszaimat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az utolsó hosszba kezd bele Janó.
 
5 óra és 45 perc alatt teljesítettük az első utat… mert, hogy Janó kitalálta, ha időbe belefér, akkor másszuk még meg a Plattensymphonie szintén UIAA 7- nehézségű 340 méterét, aminek eleinte annyira nem örültem. Viszont miután újra a beszállókhoz értünk, éreztem magamon, hogy a tavaly júli. 20-án általam már mászott utat, ha másért nem is Janó kedvéért képes leszek még megmászni, miután átlendültem a holtponton.
 
Így is lett, kerek 4 óra alatt másztuk meg a 10 kötélhosszas utat, aminek a vége felé már jelentkeztek a fáradtság első jelei, de önmagunkkal megküzdve sikeresen abszolváltuk a feladatot. Fantasztikus élmény volt tapasztalni, hogy az állóképességem mennyit fejlődött tavaly óta, hogy Janó mennyire határozott, és elszánt, illetve, hogy a „tudományos étkezés” (ami csak abból állt, ha megéheztem ettem egy müzli szeletet, és ittam folyamatosan az izotóniás sport italt) mennyire jól működik.
 
A túra számokban: nettó 9 óra 45 perc alatt másztunk 970 métert, mely parkolótól parkolóig, az ereszkedésekkel együtt majdnem 14 órába telt. Az aznap leküzdött szintemelkedés túrákkal és mászással együtt kb. 1500 méter.
 
A parkolóba érve, piszkosan, fáradtan, de annál boldogabban nyugtáztam, hogy ismét sikerül kitolni a határaimat. Ezen gondolatok közben összepakoltunk, haraptunk pár falatot, majd elindultunk hazafelé, hogy a kiérdemelt zuhanyt és jutalom sört magunkévá tegyük.

---