Scheiblingkirchen GretaWandl

Vasárnapi sportmászós kiruccanásunk ezúttal Seiblingkirchenbe vitt el minket, a Gretawandl falai alá. A remek hangulatú utat követően öttagú csapatunk kihajtogatta magát az autóból és Bónissal az élen megrohamoztuk a 20 perces kapaszkodó végén lelhető tömböket.
 
A helyszín jól járható, árnyékos, szélvédett, a fal tövében fenyők állnak. A szikla nagyon sajátos, engem leginkább óriás tepertős pogácsára emlékeztet: felülete viszonylag sima (de egyáltalán nem csúszós), kicsit domború és tele van vízszintesen futó üregekkel, lyuksorokkal, amelyek kiváló fogásokat, lépéseket kínálnak. Számomra külön érdekes volt, hogy lefelé nézve a lyukak nehezen láthatók a falban, tehát lépések kereséséhez meg kell jegyezni, "érezni kell" őket.
 
A mászható utak választéka elég széles: rövid, technikás 6 méteresektől a 18-20 méteres, áthajlós, repedéses utakig van minden, és ezek közül sokat sikerült is kipróbálnunk (bár a nehézségi szint számozása Bónis szerint "önbizalomnövelő"). A nap másik érdekessége, hogy először vetettük be az "Ohm"-ot, amely egy kiegyenlítő eszköz az Edelridtől, nagy súlykülönbségű mászópárok számára – segítségével a nehezebb előmászót biztosító könnyebb partner biztonságosabban tud megtartani egy esetleges esést és az eresztésben is érezhetően segít. Remekül bevált. Délután négy felé jóleső fáradtsággal botorkáltunk vissza a parkolóig, ahol Ádám addigra már tűrhető hőmérsékletűre hűtötte a négykerekű szaunát. Miután hazaértünk, a nap maradék részében már csak arra futotta, hogy kiterüljünk a teraszunk térkövére és magunkba szívjuk a napsütést. Bár a helyet otthagytuk, a szikla velünk maradt. Legalábbis az érzés, ahogy mászunk rajta...

---