Schneeberg Vordere Stadlwandplatte 140m (5-)

Vasárnap ketten maradtunk Attilával, így kívánságműsor következett. Hosszú utas mászást kértem. Rövid tépelődést követően Attila a Höllental felé vette az irányt.
 
Bár távolabb esik mint „egyesületi otthonunk”, a Hohe Wand, a délután elégnek tűnt akár két rövidebb út teljesítésére is. Érkezésünkkor a parkolókat tele, választott falszakaszunkat azonban gyanúsan üresen találtuk. Beöltöztünk mászónak, a nap közben száz ágra sütött, így Attila némi "strandszagot" applikált magára, én csak szolidan izzadtam, már a parkolóban átáztattam a pólómat.
 
Tíz percnyi, kellemesen hűs erdőben kapaszkodást követően megálltunk első célunk: egy 140 méteres, nagyon barátságos, legnehezebb szakaszán UIAA 5- nehézségi szintű út beszállójánál. Ezt szántuk kb. bemelegítőnek egy második, kicsit nehezebb, 150 méteres út elé.
 
A mászás nagyon élvezetes volt, a pár hete a Hohe Wandon átélt első nagyfalas utamon szerzett tapasztalatnak köszönhetően jóval gördülékenyebben, magabiztosabban ment minden. Az út eredeti hat kötélhosszát Attila előmászva három szakaszba vonta össze.
 
A biztosítás javarészt "homokóra" lyukakon átfűzött kötélhurkokból áll, melyek viszonylag távolabb esnek egymástól, nitteket csak a kulcsrészek mellett helyeztek el. Kezdő előmászóknak adódhat pár "érdekes" szakasz, ahol az ember esetleg örülne pár extra nittnek. Másfelől a fogások legtöbbje nagyon kényelmes, zsebszerű hasadék, néhány közülük miniatűr virágládaként fekete földdel, növénykékkel tele. Kényelmes lépések is adódnak szép számmal, áthajló szakasz ebben az útban nincs, még függőleges fal sem nagyon. Attilával megállapítottuk, hogy a szikla tagoltsága kiváló lehetőséget nyújtott volna tradicionális mászóeszközökkel: ékekkel, friendekkel folytatott mászásra - ha hoztunk volna magunkkal néhányat. Mindenesetre a képzeletbeli listámra felvettem pár ilyen eszköz bekészítését a legközelebbi utunkra.
 
Az út teljesítését követően a lefelé vezető irányt jelző "kőbabákat" követve igyekeztünk minél gyorsabban a másik kiszemelt út beszállójához érkezni, részben mert nem akartunk nagyon megcsúszni az idővel, részben mert időközben a forrón sütő napot felhők takarták el, ami ugyan mászás közben nagyon jól esett, de egyre inkább tartottunk attól, hogy az árnyék mellé némi vizet is kapunk a nyakunkba. A lejövetelnél Attila gyorstalpaló tanfolyamot tartott nekem a Greg Child után csak "csúszás-mászás művészete"-ként ismert ereszkedőtechnikából: vagy száz métert csúszkáltunk lefelé miniatűr lavinákként egy kőgörgetegen. Alapvetően minden ilyesmihez óvatosan viszonyulok, de nagyon hamar élvezni kezdtem a technikát.
 
A második út beszállóját könnyen megtaláltuk, odaérve gyorsan nekikészültünk az indulásnak. Sajnos időközben csendesen eleredt az eső. Attila még tett egy kísérletet az első hosszon, de épp csak bestandolt, amikor az eső – némi dörgés közepette – komolyabban rákezdte, így inkább nem kockáztattunk, visszaereszkedett az útból, összepakoltunk és megindultunk lefelé. A parkoló felé menet az eső hol nekieredt, hol elállt, leérve láthattuk, hogy mostanra mindenki szedte a sátorfáját. Így végződött kis expedíciónk. Bár rövidebb lett, mint terveztük, a helyi szeszélyes időjárást nem szabad félvállról venni. Visszatérünk még.
 
Krisz

---