Időpont:

Helyszín:

Beszámoló:

Résztvevők:

Grazer Bergland

- sziklamászás -

Grazer Bergland

DSC00406.JPG
Négynapos ünnep – kétnapos expedíció a grazi Rote Wandhoz.

Hétfő hajnalban négyfős csapattal vágtunk neki a kalandnak. A korai indulás a szokásos versenyhelyzetből adódik: ha későn érsz a falhoz, a helyiek már jó eséllyel benne állnak az utadban.
Odafelé jó hangulatú heccelődés és ásítozós suspend-transzok közepette tanulmányoztuk a tervezett utak kinyomtatott topóit. Attila és Aszú már ismerik a helyet, nyolc éve jártak itt utoljára, ahogy közeledtünk a célhoz, emlékeik egyre részletesebben tértek vissza.
Fél nyolc körül érkeztünk meg az akkor még meglehetősen üres parkolóba – mindössze két autó árválkodott ott. Kezdtünk bizakodni, hogy a beelőzős tervünk beválik. A húsz perc alatt, amíg kicsomagoltuk a felszerelést és felszerelkeztünk a mászáshoz, kb. öt új csapat érkezett, úgyhogy mire nekiindultunk, már kicsit olyan érzésem volt, mintha hegynek fölfelé versenyeznénk, ki tudja előbb lestipi-stopizni a kedvenc utakat. 
Hétfői célunk a népkedvenc Serengeti (6) 250 métere és levezetőnek a Washrumpel (6-) 220 méteres útja volt.
A közelítést jó feszesre hangoltuk, figyelembe véve a számos velünk együtt induló mászócsapatot. Bónis szokás szerint az élen – mert fázott – aztán sorban mi, többiek. Ebből az lett, hogy már felfelé elfogyott egy fél liter víz. A fal lábánál ragyogóan sütött a nap. És... 
...Jegypénztárt kellett volna állítanunk a Serengeti beszállójába. Lemaradtunk. Egy csapat már ott volt és arra vártak, hogy az előttük indult másik parti kimásszon végre az első kötélhossz standjából. Rövid szemlélődést követően nyugtázhattuk, hogy a Serengeti nekünk ma nem pálya, 40 percig még biztos nem kerülünk sorra. Két utat akartunk teljesíteni, gondoltuk, megcseréljük a sorrendet, a levezetőből lesz a bemelegítő, így átbattyogtunk a Waschrumpelhez.

[Washrumpel, 220m, 6-]
Attila és Aszú párosa indult előre. Nem volt könnyű a tájékozódás: az út ferde vonalban indul egy ritkán nittelt táblán. A hosszú nittáv megemlítésére Attila közölte, hogy igazából ez a "szokásos" biztosítás, a Hohe Wand útjain el lettünk kényeztetve. Ezt emésztenem kellett egy darabig. A szokásos mértanpélda indul el ilyenkor mindig a fejemben: első nitt mondjuk négy méteren. A következő (ferde vezetéssel) 6-8 méterrel odébb. Az akasztás előtt kiadott kötél mennyisége elég ahhoz, hogy ha esel, simán földig érj. Oké, nem szabadon zuhansz, mert a fal befelé dől. Hát kösz.
A kő egyébként nagyon jó. Olyasmi, mint amivel a Hohe Wand Wandeck-en találkozol. Csak ez az út döntően táblamászás. Mintha erre készültem volna az utóbbi mászóedzéseken, a Hölzlstein boulderen és Peilstein-ban. 
A környezet, a látvány csodálatos. Menet közben láthattuk a szomszédos Serengetiben a mászócsapatokat. Szinte minden hosszba jutott belőlük.
29 fokban másztunk, ezer ágra sütött a nap, de úgy fél óránként át-átcsapott rajtunk pár jegesen hideg, zápor ígéretével kecsegtető szélroham.
Bónis mászta előre az út összes nehezebbre értékelt szakaszát. Nekem könnyebb hosszok jutottak, de a számomra szokatlanul hosszú nittávokból adódó stressz miatt folyamatosan úgy éreztem, mintha a határaimat feszegetném. Bónis sokat segített biztatásával és tanácsaival. 
Minden egyes lépés egy döntés: Nem tart meg? Megtart? Kiszalad alólam a lábam mikor ráterhelek? Fogások alig vannak, inkább csak támaszkodni lehet a meredeken dőlő falon. 
Délután kettő körül értünk föl a sárga virágokkal telehintett tetőre. A levegőben pollenfelhők úsztak. A nagylábujjam addigra kikészült. A táblamászás elég egyoldalúan terhelte meg, még nem szoktam hozzá. Hasonlóan éreztek a többiek is. Pár percig gyönyörködtünk a tájban, aztán – hisz' rövidesen újra itt leszünk – megindultunk lefelé.
Na ez érdekes mutatvány volt, ilyen nyaktörő levezető ösvénnyel még nem volt dolgom. Ha felfelé mennénk ilyen úton, be lennénk kötve. Azért jókat nevettünk a küszködésünkön (C3PO a sivatagban). Aztán leértünk az "öltözőhöz" és tanakodni kezdtünk: Serengeti, vagy levonulunk a hegyről? Számos körülmény (szétmászott lábak, éhség, fáradtság, későre járó idő, szarmágia, stb.) mérlegelését követően úgy döntöttünk, levonulunk, összeszedjük magunkat, felderítjük a tervezett éjszakai alvóhelyet, amitől nem messze található az arnitzi mászópark, ott még begyűjthetünk pár hosszt.

Így is tettünk, a szanaszéjjel dúlt meredek erdei közelítő ösvény helyett az erdészeti szerpentinen baktattunk le a parkolóba, így Bónis, aki nem a szerpentinen jött, le tudta mérni, hogy a hosszabb út 12 percet jelent időben. Nem ítéltük húsba vágónak a dolgot. Rövid tollászkodást követően autóba szálltunk és nekiindultunk Arnitz felé. Messzebb volt, mint ahogy Attiláék emlékeiben élt. Az éjszakai táborhely céljára kiszemelt  duzzasztógát melletti kis ligetes placcon csapatunk szagmintákat helyezett el, kezet mostunk a folyóban, Attila talált kutyasípot. A hely kiépült nyolc év óta, kihelyezett tiltótáblák figyelmeztettek arra, hogy ez itt kérem vízügyi terület és "TILOSAZÁ". Szóval nem itt fogunk aludni. Átmentünk a mászóparkba.

[Klettergarten Arnitz]
Az arnitzi mászóparkot megláttam, megtetszett és most haza akarom hozni magammal. Kellene egy ilyen a kert végébe. Nagyon tetszenek a szögletes vonalú, táblás sziklaformák, amilyenek pl. a Roter Offen mászóhelyén is vannak. Meg itt. Először nem is hittem a szememnek. Grafitszürke, sík lapok, hasábok, már-már _derékszögek_, olyan, mintha _építették_ volna. És tényleg park: gondozott kőrisek árnyékában, szépen rendezett, murvával felszórt beszállók – az egésznek van valami zen-kert szerű hangulata. Másztunk pár hosszt. Az elején kicsit tartottam a kőtől, nem másztam még ilyenen soha, de gyorsan megszerettem. Az is sokat segített, hogy a biztosítás itt mászótermeket idézően megnyugtató. A Waschrumpel után olyan érzés volt itt előre mászni, mintha felsőznék. Aztán megjött az iskolás mászócsoport és érthető lett minden. Továbbá zajos.
Viszont "hátrébb" van ennek a kertnek egy vadabb, "nagyfiúsabb" szektora is, csodálatos, feketével erezett, sárga kőtáblákkal, barlangból kőpillérre kivezető, áthajlós sportutakkal. Ide hurcolkodtunk át, és Attila meg Bónis kimászhatták magukból, ami a nap végére bennük maradt. Én megelégedtem a biztosítással. Aszú meg a szemlélődéssel.

[Este lőn és reggel]
Tépelődtünk egy darabig, de végül úgy döntöttünk, legjobb lesz, ha visszatérünk a Rote Wand parkolójába éjszakázni. Ott nem zavarunk senkit; csak nem hívják a vad hunokra a rendőrséget a jámbor polgárok. Attiláék elbeszélése alapján volt már rá példa.
Kicuccoltunk hát, nekiöltöztünk, Attila sátrat vert, vacsorát főztünk, ettünk, azután előkerült némi szesz, meg pár történet. Ez utóbbiak már lámpafénynél, még sötétben. Nekikészültünk a lefekvésnek. Attila és Bónis elvackoltak a sátorban, Aszú és én hálózsákokban heveredtünk le a szabad ég alatt, két autó közé. A lábunkhoz kitettünk egy elakadásjelző háromszöget, arra az esetre, ha valaki lendületesebben kívánna beparkolni épp e két kocsi közé (amire másnap reggel láttunk is példát).
Aztán szundi, de nem ment valami jól.
Még soha nem aludtam a szabad ég alatt. A kemény talaj nem jelentett problémát, időről-időre – kúrajelleggel – szoktam a padlón aludni. Nem is fáztam, még egy kölcsön pehelykabát is jutott nekem. Csönd volt, nem voltak zavaró neszek. Vicces, de arra ébredtem, hogy szemembe világít a HOLD. Főként a hátamon alszom, így nehezen aludtam vissza. Az éjszaka közepén megjöttek a mellettünk parkoló autó gazdái, és elhajtottak. Aztán hajnalban jött a helyükre egy fiatalokból álló háromtagú csapat. Fene gondolta, hogy ilyen busójárás lesz.
Hat körül keltünk. Kellett vagy fél óra, mire küzdősebességre gyorsultam. Kicsit elgémberedtem a földön fekve az éjjel, és nagyon éreztem a tegnapi mászást is. Lassan vakarta össze magát a csapat, miközben hét órától folyamatosan érkeztek az autók. Nyolcra, mire mi is készen álltunk az indulásra, már szinte be is telt a parkoló. Kisebb majális kerekedett, túrázók, kisgyerekes családok és mászócsapatok között vágtunk neki a felfelé vezető szerpentinnek. Nem akartunk már sietni, kb. tudtuk, hogy fölösleges.
Az UFO volt a mai cél. Papíron a Serengetihez nagyon hasonló paraméterei vannak. Levezetőnek/alternatívának a Rohrsalat-ot választottuk. Útközben elhaladunk a Serengeti előtt is, gondoltuk, meglátjuk, mi lesz, hátha beszállhatunk oda.
És éppen úgy alakult, hogy üresen találtuk, egy másik, nagyon csalódott csapat orra előtt kezdtünk el lecuccolni. Még így is várnunk kellett vagy húsz percet, mire az első stand kiürült fölöttünk.

[Serengeti, 250m, 6]
Ez itt egy olyan út, ami jórészt 5-ös körüli nehézségű és sok hosszba jutnak 6-os mozdulatok is. Az utolsó két hosszt egyben terveztünk kimászni, így egy 45 méteres szakaszt kapunk, amely enyhén kifelé dőlő repedésben ér ki a tetőre, 6-, 6, 6, 6- nehézségi szintekkel.
A nittávok ugyanazok. Tartottam tőle nagyon. Attila megnyugtatott, hogy nem véletlenül nagy kedvenc a Serengeti, ha túl nehéz lenne, nem másznák annyian. Hosszú távokat átérek, nem lesz problémám. De azért a tegnapi nap után eléggé be voltam tojva.
Érdekes módon azonban egész jól alakult a mászás. Mondhatnám, simán ment. Ettől még persze voltak parák, voltak megakadások, de mindent összevéve messze jobban ment, mint amire számítottam. Kezdtem ráhangolódni erre a sziklára. A Serengeti hosszai változatosabbak, itt azért van más is a táblamászáson kívül. Pl. a Wand iskolaútjaihoz hasonló bozótharc, hogy kicsit "otthon" érezhessem magam.
Az idő kicsit hűvösebb volt mint tegnap, kevésbé tikkasztó, de azért nagy hasznát vettem az izotóniás italnak, amit társaimtól kaptam.
Megállt az idő. Csak az éppen soros mozdulat tökéletes kivitelezése létezik. Egyensúly keresése. Egyensúly megtartása. Az afelett érzett öröm, hogy sikerül. A boldogság, amikor eléred a standot. Megakasztod a következő nittet. Találsz egy biztos fogást. Egy pihentető lépést. Uralod a légzést. Tisztán látsz. És csak ez van.
Aztán ott ültem az utolsó standban, és néztem, amint Bónis küzdi magát felfelé a repedésben, megkerüli, kimegy mellé, végül eltűnik és csak a hangját hallom. Alattam meg felbukkan az idős szivar, inas, napbarnított, szélcserzett bőrű. Odaér hozzám és beköti magát a standba mellém. Először megrökönyödtem. De aztán beszélgetni kezdtünk, és nem sokkal később megérkezett a párja is, úgyhogy már hárman lógtunk a standban, mire megkaptam az "Indulhatsz"-ot.
Az utolsó 45 méter a repkóban olyan volt, mint egy vizsgamunka. Ott álltak az öreg fószerek, és nézték, ahogy mászom. Aztán a pasas, aki másodiknak érkezett, megindult utánam. Nem különösebben zavarta, hogy esetleg ráesek vagy valami. Én erőből toltam, terheslégzéssel, ő meg csak jött mögöttem csöndben, mint a halál, és totál kiborított. Főleg, mikor a repedés közepén először elvétettem az irányt és ahelyett, hogy kimásztam volna mellé, inkább a komolyabb fogásokkal kecsegtető belső oldalon maradtam. Aztán elfogytak a fogások, a lépések, és be kellett húzatnom magam. Égtem mint a rongy. Kipukkadva, pipán értem ki a tetőre. "Repkó és áthajló, Krisz két nemezise" - mondta Bónis vidoran. Nem tudom előre mászva mit csináltam volna.
Aztán újabb levonulás a nyaktörőn. 
Közben eljárt az idő, előjöttek a tegnapi dolgok: éhség, fáradtság, fájós lábak, szarmágia, nem jött össze ma sem a két út. Viszont sokkal jobban bírtuk, mint tegnap. Kb. meggyőződésemmé lett, hogy ha – mondjuk – tíz napig csinálnánk ezt idekint, a végére már menne a kettő is.
De sajna csak ennyi idő jutott.

[másnap]
Kiszállok az ágyból és egyensúlyt keresek a lábammal. Idegen a padló. Minden tagom bizsereg, zsibong. A bögréért nyúlok. A mozdulat kimért, pontos. Mintha akasztani készülnék. Tempós, takarékos lépések. Mindennek neki akarok támaszkodni. A hangok, a zajok csak szűrten jutnak el a tudatomig. Igazából a légzésemet hallgatom. Halk. Nyugodt. Csak két napig voltam el, de most mindent újra szoknom kell. Mintha nem hinné el az agyam, amit maga körül észlel.
A szikla jár az eszemben. Meg az emberek, akiket odakint láttam: A társaim, akikkel másztam, akikkel nevettem. Az idős házaspár, ahogy fitten kiszállnak a Waschrumpelből, ahol tegnapelőtt (milyen rég volt!) mi megszakadtunk. Fiatal mászók, akik még hajnal előtt, sötétben indultak neki a parkolóból, aztán reggel láttuk őket visszatérni, mikor mi még csak készülődtünk az induláshoz: gondolom, ők közben láttak a tetőről egy napfelkeltét. A két idős mászó szivarról, akik bestandoltak mellém a Serengetiben, ne is beszéljünk.
Kérdezik tőlem: "Milyen volt?"
"Évek óta nem féltem annyit, mint ez alatt a két nap alatt" - válaszolom vigyorogva. De igazából inkább azt kellene mondanom: Rég nem éltem ennyit, ilyen sűrűn, mint ez alatt a két nap alatt.

Krisz

Ha tetszett a beszámoló, oszd meg másokkal is!

Térkép

Galéria

Grazer Bergland

Ezeket olvastad már?


Hohe Wand Wüde Posteline 265m 6

Lassan, küszködősen érkezett el a várva-várt szombati mászónap.

Bad Fischau

A hét eleji két napos csavargás után hétvégére csak egy rövid, vasárnap délelőtti mászásra jutott…