Nem, ez nem a csütörtöki mászónap. Azt keresztülhúzta a meló.
Mikor szerda délelőtt komoran tájékoztattam Attilát, hogy a csütörtöki túránk megy a levesbe, magától értetődően rávágta: Miért, ma nem mehetünk?
Dehogynem. Különben is, az ember tegyen meg mindent annak érdekében, hogy jól érezze magát a születésnapján. Kerüljön munkát, ha abba kerül. Miután a transzport kérdése is megoldódott, minden akadály elhárult, hogy nekiindulhassunk.
Az időjárás maradt az egyetlen ismeretlen az egyenletben. Szürke volt, borús, mint a hangulatom.
Attila erre még vidáman rádobott egy lapáttal: az odaúton végig Kispál szólt, amit szeretek ugyan, de jókedvem még nem lett tőle sosem. Ha rajtam állt volna, a Slipknot üvöltött volna a hangszóróból, vagy mondjuk a War Nerve a Panterától. Érdekes módon azonban mire odaértünk a fal alá, szépen lehiggadtam és sztoikus nyugalommal vártam, mit dob a gép mára. Mármint a Traum und Wirklichkeit-on túl. Arról már tudtam. De az idő határeset volt, olyannyira, hogy mikor kiszálltunk a parkolóban magában árválkodó kocsiból, az eső csendben sírdogált. Szóval nedves álom lesz, vagy fulladásos rémálom? Alptraum - die Wirklichkeit (kb: rémálom - a valóság)
Nincsen veszély, csiga, nincsen veszély
Most az ujjam a szemedhez ér.
Felcuccoltunk, felzergéztünk a beszállóba, különösebb cécó nélkül beszálltunk az útba. Csak az első hossz feléig tartott a para. Ahogy kibukkantam a fakoronák fölött, megnyugodhattam. A szemerkélés alábbhagyott. Az idő a hangulatommal együtt javult.
Tartottam ettől az úttól. Az egyesületben sokaknak kedvence a Traum, mert szép út, mert változatos problémákból áll össze, pazar kilátás nyílik róla, stb. Viszont vannak (6+)-ra értékelt részei, ami nekem határon mászást jelent. És kb. homogén nehézségi szintet kínál végig, két rövid, könnyebb szakaszt leszámítva. Ezzel pl. Andrea (akinek természetesen ez is
megvolt már) elég rendesen megszenvedett anno. Kicsit úgy voltam vele, mint
Grazban a Serengeti-vel. A Serengetivel végül megbirkóztam, és most hosszról-hosszra nőtt a kíváncsiságom, hogy az "csak mázli" volt, vagy elég összegyűlt bennem, hogy teljesítsem ezt az utat is.
Olyan volt, mint egy kirakós játék: az eddig mászott utak kulcsrészeinek, emlékezetes problémáinak tanulságai összegződtek, köszöntek vissza. Traverz és repedésmászás a Nix für Suderer-ből. Táblamászás a Frisbee Platte-ról. Attila mindenre felkészített, és most is ment előttem a kulcsrészeken, ellátott tanácsokkal, figyelmeztetett a problémás részekre. Abban, hogy ezt az utat sikerült teljesítenem és végül ott állhattam a kiszállóban, neki legalább annyi munkája volt, mint nekem. Ezt nem lehet megköszönni.
"Köszönöm, hogy hagytál engem a félelmes nagy kertben eltévedni
És ott könnyű titkoknak járni a végére.
Már régóta azt játszom, hogy az is van, amit akkor láttam,
Mikor még a kertedben éltem, hogy menjen a többi
Köszönöm, hogy megy"
Krisz
Ausztria
