Csapunk egy laza kis mászást a Totenköpflsteig-on. 160 m, 4 kötélhossz, a legnehezebb pont egy hatoska.
De tudtad, hogy 1934-ben nyitották?
Igen, ezt
Peilstein-ban már megszívtam egyszer, azóta odafigyelek.
Erre a túrára elég sokat kellett várni, a
Hamburger Pfeiler óta nem másztam hosszú utat.
A Totenköpfl klasszikus beszállója egy szűk hordalék-gyűjtő kőpunciból indul, elég semmilyen biztosítási lehetőségekkel, szóval az első kötélhossz (bár nem nehéz) trad eszközök bevetése nélkül kicsit szólómászós jellegű lenne. Attila hozott magával éksort.
Valószínű, hogy a klasszikus beszálló sokak tetszését nem nyerte el, van két alternatív beszállási lehetőség is, csak azokhoz előbb még jobb mászóvá kell gyúrnom magam.
Amúgy meg "üdv a dzsungelben" – a tájékozódás nem egyszerű, az utat régen takarították, sűrűn benőtte mindenféle növényke, a köve meg elég tagolt, csalárd, törős, és még pár hasonló szinonim jelző, amik most nem jutnak eszembe.
A második hossz az enyém. Az indulásnál kicsit töketlenkedek a lábsorrenddel, de aztán összeáll a mozgás, innentől ugyanaz a gondom, mint az előbb Attilának: hol a fészkes francba vezet az út? Jobbra vagy balra kerüljem meg a fát? És a bokrot? Hol a stand? Végül találok egyet, amiről aztán kiderül, hogy nem a mienk. A bozótharcban kimásztam az útból, 5-8 méterrel lejjebb és balrább vagyok mint kellene, így Attilának egy kellemetlen extra traverzébe kerül, mire eléri a kötélhosszának induló pontját. Ami történetesen egy újabb repkó. Ja igen. A Totenköpfl gyakorlatilag az utolsó kötélhossz feléig repedésekben vezet felfelé.
Az utolsó ötven méter a kulcsrésszel rám jutna (nagyon megérdemelném), de Attila megszán végül, és bevállalja előre. Ez nagyon bölcs gondolat részéről, mert utólag nem tudom, meddig időztem volna a odafent, ha én megyek előre. Talán még most is ott fityegnék, madáreleség gyanánt.
A repedés elejével még jól elvagyok, de a végén át kell lépni balra egy táblára és az a pont nagyon kifog rajtam. Valahogy megcsinálom, közben kétszer csúszik le a lábam, remegő karokkal, kalapáló szívvel tapadok a táblára. A táblamászás jutalomjáték a hossz végére. Mikor fellépek a tömb tetejére, csak egymásra nézünk Attilával, aki nyújtott lábbal, meglehetősen viharverten üldögél a standban, és egyszerre kezdünk nevetni. Ez a menet elég küzdelmesre sikerült. Az útkeresgéléses mászással jól elment az idő, mire leérünk a parkolóhoz, már sötétedik.
A kulcsprobléma megérdemel egy ismétlést. Majd valamikor, egyszer, amikor már a szomszédos utakon is fel tudok mászni, betesszük egy mixbe.
Krisz
Ausztria
