Végre újra a Höllentálban! Idén még nem jutottam ki ide mászni, irigykedtem is Tomira, neki már összejött itt a
John Wayne. Nekem ezúttal a Weichtal Wichtelt dobta a gép.
Felspannolva indulok neki a hosszú autóútnak: persze nem hosszú, de már nagyon jó lenne újra a Schwarza partján kanyarogni a völgyben. Meleg van. Továbbá úticélunk irányában párás-ködös, bizonytalan szürkeségbe burkolódzik a táj. Talán eső lehet belőle. Odaérve az alagút előtt gond nélkül találunk parkolóhelyet, az első bibi tehát kipipálva. Választott utunk beszállója ugyanis közel esik a parkolóhoz, mindössze 5-8 percet caplatunk felfelé, tartottunk tőle, hogy talán lesznek az útban.
A beszálló igen barátságos. Sík talajú. Cipőt húzok és nekiveselkedek az első hossznak. 25 méter és 6-osért adják. Jól tájékozódva szépen lehet hozni, én beletettem egy – Attila szerint szükségtelen – dinamót: valamit nem találtam meg. A szikla igen kedvemre való, a fogások jellemzően pikkely formák, a jól tartó fajtából. A következő hosszok vonalvezetése elég szeszélyes, és érzésünk szerint egy – a tájékozódáshoz szükséges tereptárgy – fa is hiányzik, így Attilának belekerül némi idejébe, mire megtalálja a tovább vezető utat. Onnantól átveszi a vezetést. Bár a legnehezebbnek számozott (6+)-os részen már túljutottunk, az út igazából most kezdi elénk tárni trükkös természetét: pl. mikor felfelé oldalazva egyszer csak elfogy a fal, és hirtelen elém nyílik egy szakadék. Váratlanul ér. Vagy amikor egy párkányról egy enyhén kifelé dőlő, roppant kellemetlen repedésben kell megindulni felfelé, klasszikus piaztechnikát alkalmazva. A kaller (6-)-nak jelöli, számomra messze az út legnehezebb szakasza az a három méter. Az ezt követő (5+)-os bevágás meg első ránézésre egyenesen rémisztőnek tűnik. Szerencsére van benne lépés, fogás, minden, ami kell, de ezekből előre semmi nem látszik, minden egyes mozdulat előtt keresgélni kell. Vagy nagyon érezni ezt a követ. A bevágás után én következem, egy szép táblán, szintén (5+)-ért, de ez a 20 méter az előzőkkel összehasonlítva gyerekjáték.
Tudja ezt az út is, így aztán lehívja ránk az esőt. Eddig végül is mindig szerencsénk volt az idővel, most Attila csúszkálhat fölfelé utánam másodban. Az utolsó két hossz együtt 40 méter, egy (6-)-os tábla és némi (5-) levezető kimászás. Mostanra csuromvíz az egész. Mi is. Röviden megtárgyaljuk a helyzetet, Attila úgy dönt, megkísérli egyben hozni a végét.
Szerencsére a Heron csatakra ázva is remekül kezelhető marad, így aztán a függőlegesen szakadó vízfüggönyben ázva várom, hogy gyorsan mozgó társam mielőbb a tetőre érjen.
Hamar rám kerül a sor, ilyen gyorsan még nem mentem fel (6-)-os táblán. Közben az agyam hátsó szegletében fanyarul összevetem ezt a (6-)-t a többivel, amikkel dolgom akadt, meg a piazzal, pár hosszal korábbról, és csak csóválom a fejem. Ez az "irányadó, nem mérvadó" elv a nehézségi szintek megítélésében a hozzám hasonló kezdőnek az egyik legnehezebben feldolgozható dolog, azt hiszem. Pedig logikus. Mindenki másban jó, mindenki máshoz szokott, a megismert problémák által elnyert tapasztalat is mászónként más- és más. Maguk a mászók sincsenek "szabványosítva": van köztük erősebb, gyengébb, hajlékonyabb, magasabb és így tovább. Így aztán egy út által képviselt kihívás sem lehet mindenkinek egységesen ugyanaz.
Közben felérek Attila mellé a tetőre, és mire felcuccolunk a nyaktörőnek ígérkező lemenetelhez, az eső is visszavesz. A lemenetel remek hangulatban zajlik, megcsodáljuk az előlünk kövek alá visszamászó, kicsiny, fekete szalamander-szerűségeket – vagy tucatnyival találkozunk, nagyon figyelnünk kell, el ne tapossuk őket. Nem olyan fürgék, mint a gyíkok. A kőgörgeteges lecsúszkálás után gyalázatosan néznek ki a közelítőcipőink, egyöntetű, szürke, sáros massza borítja őket. A kocsihoz érve az eső már alig szemerkél.
Nagyon szép út volt, az eddig mászott hosszú útjaim közül, ha az út egészét tekintjük, talán ez tetszett a legjobban.
Krisz
Ausztria
