Múlt csütörtökön kaptunk hőséget meg esőt, és kedvenc utammá avattam a
Weichtal Wichtelt.
Ezen a szerdán újra a Höllentalt látogatjuk meg, ugyanazon a falrészen. Mászhattunk volna árnyékban a De Oide Würzn-t, nekem azonban a topo alapján a Via Helma jobban megmozgatta a fantáziámat.
Most írhatnék a legutóbbihoz hasonló – dögunalmas – beszámolót, sorra vehetném a kötélhosszakat, amik rajtam kívül csak azoknak mondanak valamit, akik esetleg próbálkoznának az én szintemen ezzel az úttal. Nem látom sok értelmét.
Tanulságosabb lesz, ha inkább a rossz döntésekről írok, valahogy így:
Adott egy út. Krisz sosem mászta. A topo alapján másodban tudja hozni a kulcsrészeit, a többit akár előre is. Nincs rossz kondiban, van jó felszerelése, lelkes a fickó (a Höllental a kedvenc pályája, fel van dobva teljesen). Van megbízható, helyismerettel rendelkező, felkészült mászópárja. Mi mehet félre?
Például veszíthet négy liter vizet 200 méteren.
Hibák, rossz döntések.
Hiba #1: Ebéd után, hogy rendben legyen a Höllentálba vezető, hosszú, napsütéses kocsikázáshoz, bedönt egy dupla eszpresszót. Persze a kávé vízhajtó, de tett el izotóniás italt, készült energiaszelettel és vízzel. Bármikor máskor elég szokott lenni.
Hiba #2: Aztán odaérve napos vonalvezetést választ a 34 Celsius-os hőmérséklet mellett. Szellőben reménykedik, mert az eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy az első kötélhossz után odafönn mozog a levegő. De ezt csúnyán benézte, mert odafönt a lepkéken meg a hangyákon kívül semmi nem mozog. A tündöklő, kék égre rezzenetlenül rajzolódnak ki a csenevész fenyők sötét tűlevelei.
Hiba #3: Krisz az az izzadós típus, akit már attól lever a víz, hogy felmegy egy lépcsőn. Tudja ezt magáról, eddig mindig megbirkózott vele. Valahogy. Hozott izotóniás italt. Készült. Szóval izzad a pacák, mert le kell adnia a hőt. De benne van a kávé, tehát többet izzad. Nincs árnyék, nincs szellő, a szikla nyomja vissza meleget. Az izotóniás ital egyszerű palackban van, mostanra felforrósodott a fekete mászózsákban. Muszáj innia, mert elektrolitokat veszített a vízzel együtt, leesett a cukra. De a meleg folyadékkal bevitt hő további terheket ró a hűtőrendszerére. Azonnal kidobja a vizet. Kezd lassulni, többet liheg, mert nem tudja leadni a meleget. Közben persze mászik. A standokban meg ventillál.
Hiba #4: Nézz rá a hülyegyerekre, mit húzott magára: könnyű, ujjatlan pamuttrikót visel, technikai aláöltöző helyett. Ez azért gáz, mert a pamut felszívja, megtartja a forró vizet. A meleg vele marad. Szabadulnia kellene a felsőtől. Ugyan telibe kapná a napot, de eltávozna róla a víz, beindulna a hűtés. Ehhez vetkőzni kellene, ami nem egyszerű. Tehát izzad a pacák, de nem hűl.
Alatta 300 méterrel ott csillog a Schwarza kanyargó, mentazöld vize. Hűvös, jeges víz, körül ölelné, átsodorna rajta, elvinné a forróságot. Lemosná róla a verítéket, a bőrére tapadt tűleveleket, sziklaport. A csávó mostanra úgy néz ki, mint egy álcázómasszával bekent, 80-as évek akciófilmjéből szalajtott akcióhős, dzsungelbevetésen. Aki – életében először – nem bánná a Schwarzába fulladásos halált. Ha a víz elég hideg lenne. Messze van, nagyon messze.
Amúgy emlékszel, hogy először mászik ezen az úton? Helyenként nem egyértelmű, merre kellene indulnia. A keresgéléssel jó sok időt veszít. Amikor megtalálja a helyes utat, nem biztos benne, hogy jó irányba indul rajta. Totojázik, erőt veszít. Izzad, liheg. Pedig élete egyik legszebb táblájával hozza össze a jósorsa.
A társa közben minden segítséget megad neki, megy előre, fogja, tartja benne a lelket, neki adja a vizét is.
Időközben utoléri őket egy osztrák mászópáros. Vidáman szólnak oda neki angolul, hogy milyen szép napunk van. Mert az van, szép nap, telibe, nagytotálba. Ohne Schatten, mondaná a művelt francia (Ha német mondaná, nem feltétlenül művelt, neki ez az anyanyelve. Na mindegy.)
A végére marad egy repkó (6+)-ért. Ez a mai bossfight, igazi erőmászás. Mostanra már három órája izzad emberünk a falon, nem sok maradt benne. 50 méter kötél végéről megy fölfelé másodban, hiába húzza be a társa, ha Krisz elengedi a követ, a dinamikus kötél nyúlása miatt legalább két-három métert süllyed lefelé. Kétszer megjárja, míg végre felismeri, hogy így nem jut fel. Beakasztja hát a horgonyt. A hossz – az egész út egyébként – kiválóan biztosított. Nittől-nittig megy, iszonyatosat küzd, a (7-)-os traverzzel nem küszködött így. Végül feljut. Autopilot viszi fel az utolsó pár méteren.
A tetőn árnyék van. "It was a good fight" kommentálja mosolyogva Krisz teljesítményét az osztrák mászóveterán, aki betéve ismeri ezt a falat is, és egykettőre feltáncol Krisz után. Ő nem izzad. Hát igen. Nagy küzdelem volt.
Ez a 200 méter (kallere válogatja, valahol csak 175) volt életem legkimerítőbb teljesítménye. Nem olyan mászás volt, mint a
Sonnenhur vagy a
Tristan Express. Azoknál az utaknál a technikai hiányosságaim, a feladatok kilátástalanságának érzete jelentette a kihívást. Nem tudod hogyan. Vagy nem mered. Ezúttal a testi teljesítőképességem határairól kaptam igen mélyre bevésődő, tanulságos leckét. Nem tudtam, mire is vállalkozom igazából. Nem tudtam, hogy ilyen kártyák is vannak a pakliban.
Ja, mostantól a Via Helma a kedvenc utam.
Krisz
Ausztria
