Alföldi gyerek vagyok, nekem minden vicc új.
Például olyan még eddig nem jött össze, hogy február közepén bokáig érő hóban gázolok a Wand tetején, egy rövidujjú pólót átizzadva, a vakító napsütésben. Igaz, előtte volt vagy negyven perc kapaszkodás felfelé a Wagnersteigen, de akkor is.
Erre a hétvégére szóba jött a hosszú utas mászás, mint időkompakt, jól kivitelezhető
rajtaütés, aztán mégis a sportmászás mellett döntöttünk, ehhez meg kellett valami
rég látott, vagy tök ismeretlen, napsütötte fal, aminek a beszállói nem árnyékban állnak és jó eséllyel nem lepik el a hétvégi fitneszmászók. Ilyen irányelvek (plusz a késői döntéskényszer) mentén mazsoláztunk az új Hohe Wand kallerből 40-50 perces közelítésű, ismeretlenebb helyszíneket.
A kocsit végül Grünbachban, a Seiser Toni fizetős parkolójában hagytuk (a szabad rész betelt, mire fél tizenegy körül odaértünk), aztán nekivágtunk a Wagnersteig sáros, meredek, helyenként csomózott kötelekkel, másutt létrákkal megbolondított ösvényének. A Hammernwandot vagy a Nagelplattét akartuk elérni, végül a Hammernwand szomszédságában álló Wagnerwandnál tett tájékozódást és rövid kérdezősködést követően a Nagelplatte mellett döntöttünk, amit Attila ugyan ismert, de utolsó látogatása elég rég történt.
Ragyogó az idő. Számításunk bevált, a kiszemelt területen rajtunk kívül még egy háromfős parti mászik, de nagyon szépen elférünk egymás mellett. Durva nyitásként ledobom az átizzadt pólót, és kora délutánra a pucér hátam sikeresen malacrózsaszínre is pörkölődik. Közben meg ha hátratekintek, a kristálytiszta látképet a hófödte Schneeberg látványa uralja. Mindez február közepén. Eszem megáll. Amúgy gyönyörű.
A Nagelplatte – mint a neve is elárulja – elsősorban (lyuk)táblamászást kínál, enyhén befelé dőlő, príma tapadású, kompakt, szürke kövön. A lyuktábla jelleg miatt jelentősebb szerepet kap a tájékozódás, a választott irányok átlátása. A mászás sok oldalmozgást kíván meg, sűrűn váltogatva a nittsor jobb és bal oldala között. Kicsit a
King Kong Karl-ra emlékeztet. Szintén a lyuktábla jelleg sajátja a lyukakból növő mindenféle növényke, természetesen olyan helyeken, ahol nagyon jó érzés lenne kancsóba fogni föld helyett, vagy peremre lépni fű helyett. A plató tetején olvadó hó miatt néhol feketére áztatja a követ a lefelé csurgó víz. A biztosítás rendben van, a nittávok azonban a Hohe Wand hosszú útjaiban megtapasztalt távolságokhoz hasonlítanak. Nem olyan sűrűn vasalt, mint – teszem azt – a Wandeck. Az utak végén – megintcsak a hosszú utas érzés – be kell standolni és át kell szerelni ereszkedéshez, nincsenek dedikált "vízforralók", "bikaszarvak" vagy telepített, zárható HMS acélkarabinerek. Az utak között akadnak akár 50 m-es hosszok is, amelyek standja gyakorlatilag a platón van, onnan a teljesítést követően gyalog térhet vissza a mászópár. A platóra felérve egyébként megdöbbentő, hogy milyen közel esik a Zentennium kiszállója, el is határozzuk hogy levonulni arrafelé fogunk, jóval kényelmesebb, mint a Wagnersteig.
Két mászópárba állunk, András Tomival a fal jobb szélét lakja be, mi Attilával inkább középtájt és balra mászunk. Az általam mászott utak nehézségi számozása ugyan eltér, de kb. ugyanazt a nehézséget kínálják. 6, 6+ körül mászok, és ma kicsit kevésbé érzem a követ, mint az utóbbi időben. Elégé vergődősre veszem a figurát, hatalmas fellépésekkel, sokat küzdve. Igazából az utolsó hosszra áll össze a mozgásom, azt az utat szépen sikerül hoznom, és ez nagy boldogság. Jó érzés egy épkézláb finishing strong zárást összehozni a szeánsz végére.
Krisz
Ausztria
