. Csütörtökön meg eresztünk egy hosszút.
Punnyasztó melegben autózunk a Wandig. Ma Ádám és Tomi tartanak velünk, igaz, csak a fal tövéig, mert ők másik útba szállnak be. A mi célunk a
Neue Turnerbergsteigerkante két kötélhossza. A környékét már ismerem: jobbról a Draschgrat, balról a Tötenköpfl tömbjei közé szorul be, a beszállószintjéig feljutni
több opció is adódik, például élménymászósabb vonalon választhatók a Betty barátságos repedései, bevállalósabbaknak meg ott van az Öreg Farkas első három kötélhossza.
Az Öreg Farkast választom, a harmadik szezonomban már
felkutyáztam rajta valahogy, lássuk, történt-e fejlődés.
Ádámékat a Traum und Wirklichkeit beszállójánál hagyjuk el. Aztán megpróbálok még egy idős szlovák házaspárt is útbaigazítani, akik a Tiroler Steigot keresik. Mondom nekik,
az a másik vége felé lesz. Nem örülnek a válasznak, az öregember makacsul stíröli a Duettsteig beszállóját, látszik a tartásán, lesz ami lesz, ő most ennek nekimegy.
Mi is indulunk. A Wolf első hosszának második nittjét levágták. Ezt leszámítva ilyen simán még sosem hoztam ezt a hosszt.
A második hossz kürtőszerű bevágása (kaminartige Verschneidung) az enyém, hatosért. Még mindig megküszködök ezzel a 25 méterrel, még mindig nem találtam meg a helyes koreográfiát hozzá. Némileg nehezíti helyzetemet, hogy az utóbbi idők esőzései a fentebbi párkányokat földdel töltötték fel, a száradás után lepergő humusz fekete porgöröngyökkel hintette be a falat, ami igen rossz fogást és síkos érzetű lépéseket eredményez. Attila hitetlenkedve nevet rajtam, mikor felér mellém a második hossz standjába: a lenti bevágás alaposan megizzasztott, a fal pedig szép feketére panírozott. Úgy nézek ki, mint egy tiramisu szelet. Vagy mint egy varacskos disznó. Már megint. Így keletkeznek a ragadványnevek.
A Farkas harmadik hosszának meredek, lyukmászós hét-nyolc méterében nincs üresjárat, a nehézségi fokozatot végig adja, nem korlátozódik pár mozdulatra. Kemény. Utána a hatos traverzben és a (6-)-os táblán – az egyébként remek – fogásokba nőtt növénykék adnak Attilának gyomlálós extra munkát. A fentről lepergett föld számlájára írható ez is.
Felérek a fához a társam mellé, felmarkoljuk a kötelet, baktatunk tíz-egynéhány métert balra, és nekiállhatok egy nagyon szép, roppant élvezetes repedés-bevágásnak. Ez a Turnerbergsteiger első hossza, az egyik legfinomabb hossz, ami az utóbbi időkben elém került. Príma kő (az Öreg Farkast alaposan megkoptatták már), tiszta, masszív, nem vág, nem horzsol, remekül tart, hatalmas pikkelyek, markolható fogások jellemzik, jókat lehet forgolódni köztük. Minden biztos, minden jóindulatú benne. Jólesik, szeretem.
Az utolsó hosszban jönne a tanítás – ha mondjuk a Betty-t választjuk felvezetőnek – így, az Öreg Farkas kezdő hosszai után nem üt akkorát. Pedig izgalmas ám! Az ember megindul felfelé, kitér jobbra, oldalaz balra, aztán a sárgás kövön eléri
a fekete csíkos orrot/élet. Az út befordul az él másik felére. És ebből semmi nem látható. Az a kb. 30 centis ferde fogás sem, amire át tudsz fogni, miután kb. nittvonalban vakon kitapogatod, meg a két kis lépés sem, amikre az él túloldalán rá tudsz viszonylag kényelmesen állni. És jó ez a kényelem, mert egy dinamikus
balra-fellépés-keresztbenyúlás-mozdulatsort kell abszolválni a továbbjutáshoz, ami nekem nem megy elsőre. Sem. Az Osterhasi kulcsrészét juttatja eszembe: az élményt, amikor először találkoztam vele.
Aztán tető, találkozás Ádámékkal, akik nagyjából velünk egy időben érnek fel a Draschgrat tetejére.
Elfáradtam. Jobban ment-e a Farkas, mint legutóbb? Kicsit. És hogy ment a Turnerbergsteiger? Az első hossz nagyon tetszett, de a kulcsrészen van még bőven mit csiszolni :D
Krisz
Ausztria
