Most, hogy végre
vissza lettünk fogadva a kegyekbe, kicsit visszavettem a beszámolóírásból. Régi kedvencek kerültek az utóbbi időben terítékre, de a mai menet megér egy misét.
Természetesen ez a menet csak nekem új, az egyesület már végigment rajta.
Többször is. Ez a baj a lassú fejlődéssel – beletelik pár évbe, mire ilyen finomságokba kóstolhatok.
A weichtali népünnepély érdekes út, papíron nem mutat sokat – jellegtelennek gondolhatná az ember.
Elautózik a Höllentalba. Kimászik az alagút előtti parkolóban az autóból, beöltözik mászónak, felcaplat a kőfolyás aljáig a közelítőösvényen, köszön egyet balra a
Via Helmának, aztán jobbra fordul és húsz méterrel odébb megáll a jellegtelen nittsor alatt. Közben az eget kémleli: vannak-e felhők (nincsenek), lesz-e gumit olvasztó forróság (talán nem lesz). Vetkőzzön-e, vagy maradhat a technikai felső (maradhat).
Aztán
kallert néz és arra gondol, látott már ilyet: ilyen "
papíron sima" ügyet. De akkor miért csak most került sorra?
Az első hossz tizedik métere környékén aztán minden figyelmeztetés nélkül bele is futok az első táblalépős (6)-os problémába. Igazából semmi komoly, de valahogy váratlanul ér, kilóg az útból. Aztán minden oké.
A következő hossz egy útkeresős, hosszú, "gehen" szakasz. Nem egyszerű megtalálni a morzsalékos lejtőn, a srég nyomvonalon a 45 méternyire felcsavart standot. A kaller önmagában nem elég, szem kell hozzá, meg némi tapasztalat.
A harmadik rész kulcsa egy nagyon szép, őszinte (6)-os crux két repedés között. Megintcsak: tájékozódás és tapasztalat kell hozzá leginkább.
Aztán ott állunk a negyedik, húszméteres hossz előtti standban, előttem a (7)-esre értékelt tábla, és vakarom a fejem. Gyönyörű probléma egyébként, utólag nagyon örülök neki, hogy Attila előreküldött benne, jól mutat majd az önéletrajzomban.
Újra dzsuvázás következik, most Attila keresgéli a helyes irányt. Mikor végre jelez, hogy a standba ért és követni kezdem, csak csodálkozom, hogyan találta meg. Tájékozódás, tapasztalat. Sokadszor is.
És eljövend a hatodik hossz és helyére kerül, miért vagyunk itt. A beszámoló megírására is emiatt szántam rá magam. Ennyire gyönyörű (6+) hosszt talán még életemben nem másztam. Ez a 45 méter az, ami felteszi az i-re a pontot, amiért mászni érdemes, amiért többkötélhosszazni érdemes: sportútban még csak hasonlót sem tapasztaltam soha. Más a jelleg. Fantasztikus az egész, az első mozdulattól az utolsóig; sok mászóstílus előkerül, nagyon mászónak érezheti magát az ember. A teteje előtt öt méterrel van egy párkány, amire felállva ballal egy alsós repedésbe kapaszkodok, amiben pont ott van ez akadó, ahova a kezem kívánta, és jobbal vakon felnyúlva épp ott a fogás, ahol lennie
kell. Itt már felkacagtam. Sose rosszabbat. Ez a szikla szeret engem.
A biztosítás egyébként példás, mint azt a szomszédos utaknál is megszokhattuk.
A környezet pazar, a völgyben kanyarodó Schwarza látványával sokadszorra sem tudok betelni.
Levonulásnál továbbra is jól jön a tájékozódás és tapasztalat. Továbbá kerül némi kletter-drótos kapaszkodás, kőfolyásban csúszkálás is.
A hazaúton meg csak pereg a film a 20 méteres 7-es tábláról, meg a 45 méteres szuperhosszról.
Kösz Papa.
Krisz
Ausztria
