Schneeberg Stadelwand Durststrecke 630 m (7-)

Akinek az a véleménye a mászásról és a hegyek világáról, hogy „minek ment oda? … magának kereste a bajt!”, az most nyugodtan zárja be a böngészőt.
 
A mászás csodálatos sport, és egyben szenvedély is. Függőséget tud okozni, akár az alkohol, vagy a cigaretta. Mégsem mondanám hasonlóan károsnak, de ha baj van, akkor lehet halálos kimenetelű is. Ennek elméletileg tudatában van minden mászó, és vállalja a kockázatot, amit tudatosan, és felkészülten minimálisra lehet csökkenteni.
 
Legutóbbi mászásunk eléggé izgalmasra sikeredett Bónis barátommal, akivel mostanában úgy érzem kissé a teljesítmény orientáltság irányába haladunk, a mozgás, és a táj élvezeti értékeinek keresése helyett.
Persze minden szubjektív. Az is, hogy kinek mit jelent a halálfélelem. Nekem pl. a körülöttem csapkodó villámok, még akkor is azt jelentik, ha a mászótársam szerint a hátizsákomra ülve kisebb az esélye, hogy áthúz, és a sziklafalra éget.
 
Ugyan is történt, hogy egy átlagos, a határainkat meg nem haladó útba kezdtünk bele, azonban az időjárás előrejelzést kissé félvállról vettük. Bár korán (4:30) indultunk el a Rax és Schneeberg közti völgybe, és minden a terv szerint halad, a délutánra jósolt vihar és égszakadás komolyan vette a meteorológusok szavát és 12:01-kor lesújtott ránk.
 
Szerencsénkre – merthogy abból is kijutott bőven – már csak 4 kötélhosszra voltunk a fal tetejétől, mert az első 13 hosszt szintidőn belül teljesítettük, a tervek szerint. Itt ért minket a hidegzuhany, szó szerint, mert az esődzsekik felvételére már bőrigáztunk.
Aztán szembesülnünk kellett vele, hogy a 7- nehézségű tábla, ami előttünk áll a rajta csordogáló patakkal, és nitt távolsággal számunkra teljesíthetetlen, hiszen szárazon is egy jó kis kihívás lett volna.
Közösen megegyezve úgy döntöttünk, hogy kimászunk az útból, és egy másik feljutási lehetőséget keresünk. Tettük mindezt annak tudatában, hogy azt előre nem biztosított, csúszós, vizes falszakaszokon, tradicionális eszközökkel és módszerekkel kell megoldanunk.
Az ujjainkat többször is inkább kapaként használva mélyesztettük fűcsomók mögött a földbe, és 5-10 cm átmérőjű fenyőtörzsekre hurkoltunk hevedereket, hogy valami legalább lassítson egy esetleges kicsúszást, vagy zuhanást. Kb. 2 órás küzdelmünk, egy vaskosabb fenyőcsoportnál ért véget, ahonnan még az útba is vissza találtunk, és az utolsó hosszt az eredeti nyomvonalon teljesítettük.
 
A kiszállóhoz átfagyva érkeztünk, lábunkat az ázott mászócipő elgémberítette és elszínezte, de azért boldogok voltunk. Egy ilyen élmény bennem rendszeresen segít átértékelni az életet. Azt éreztem, hogy teljesen gondtalan vagyok, és minden hétköznapi problémám bagatel, vagy nincs is, mert csak magamnak generálom a felesleges feszültséget.
 
Lefelé menet bőven volt időnk (1,5 óra) megbeszélni a tapasztalatokat és tanulságokat, mint például azt, hogy a minimális helyet foglaló és súllyal bíró éksort innentől kezdve állandóan magunkkal visszük, és minden hasonló volumenű mászásnál jobban odafigyelünk az előrejelzésekre.
 
Ádám

---