- sportmászás -
Wachaut szeretjük. Jó ide járni, mert különleges a kő, amilyen a Hohe Wand-Helenental-Höllental háromszögben nem fordul elő. Kinyílik a világ. Behm bácsitól is messze van, más az iskola. Ezt már fejtegettem egyszer.
A táj fantasztikus, tetten érhető az osztrák csoda, illetve dehogy, sehogy sem értem, hogyan lehet minden olyan szép, tüchtig, és gondosan karbantartott, jól működő(nek látszó?), ahogy nálunk alig-alig sikerül. Itt kéne élni hozzá, akkor talán kiderülne.
És annyi itt a mászóhely, hogy az én tempómmal egy élet kevés a végigmászásukhoz. A minden. Is.
Levente és Emi az utóbbi időben sokat járnak ide, aztán pár hete Attila átruccant Sankt Lorenzbe a Grabenwandhoz Tomival és Zsigával. Kellően felcsigázódtam a képeket nézegetve. Szögletes formájú, táblás, tagolt, zöld kő...
A hosszú hétvégét kihasználva egy péntek-szombati kétnapos expedícióra érkezünk Attilával, sajnos csak ketten. Mivel a Grabenwand jóformán az autóútról elérhető, Attila – mint fő szervező – úgy kalkulál, pénteken oda látogatunk el, lévén az osztrákoknak munkanap, vélhetően kevésbé lesz terhelt, mint szombaton. Talál, főképpen azért, mert délelőtt érkeztünk. Délutánra már egész jól benépesedik a fal. Megjegyzem: ennyire normális mászómorállal ritkán találkozni: mindenki elfér, senki nem parkol az útban, mászás van, meg nyugodt szemlélődés.
A Grabenwandot Zsiga már kellően méltatta korábban, sok hozzáfűzni valóm nem maradt: A hely prímán mászható nyáron az árnyékot adó fák, valamint a fekvése miatt, csak kora délután van egy rövid időszak, amikor a nap állása miatt némely útban szembe kapjuk a fényt. Az utak szinte mindegyike feliratozva van név és nehézségi szint szerint, tehát kalauz nem igazán szükséges, bár a the Crag ide vonatkozó szektorleírásait lehet tanulmányozgatni.
Kapunk listázva 72 utat, rövid-velős 8 méteresektől a fal bal oldalának 20-25 métereseiig (akartam ezt a három magánhangzót egymás mellé, mert ha a nyelv bírja, miért ne erőszakoljuk meg) mindenféle hosszban, UIAA 5 és 8 között mindenféle nehézségi szinten (ráhangoló hosszok utáni véleményem: szerintem őszinte, de fair), és néhány szúnyogot. A biztosítás rendben van, a standokban átszerelni nem kell (legalábbis amikkel találkoztam). A kő a komolyabb utakban kompakt, nagyon jó minőségű, horzsolós, zöld gneisz. A szögletes jelleg csak makró szinten él, közelről az élek sokszor lekerekednek (ugye, Rumpel-Pumpel?).
Jókat mászogatunk rajta délutánig, közben összefutunk Leventével és Emivel, természetesen itt vannak most is, tegnap voltak ott, ahová mi holnap készülünk menni. Aztán 16 körül, mikorra már megvolt a napi penzum és a helyi erők is nagyobb számban kezdik képviseltetni magukat, odébbállunk, hogy elfoglaljuk éjszakai szállásunkat...
...a Duna túlpartján. Ehhez visszakocsikázunk a hídhoz vagy 9 kilométert, aztán átkelést követően, Dürnstein után valamivel letesszük az autót - kicsit korán, mert nem tudjuk, közelebb lesz-e lehetőség parkolni, és gyalog megközelítjük a helyet.
Elsőre gyanús, mert két-három társaság is anyaszült meztelenül időzik a víz mellett: tán naturalisták vették birtokukba a partot. Nem. Ők hivatalosan pár kilométerrel odébb strandolnak, itt viselnek mások is ruhát rajtunk kívül, tisztes távolságot tartva a ruhátlanoktól.
Én leáztatom magamról a – mostanra védjegyemmé vált – földmorzsát, verítéket és lábszáram friss horzsolásairól a vért, Attila visszasétál vízért az autóhoz, valamint hogy közelebb hozza, ha esetleg talál jobb parkolást.
Napozunk, hajókat nézegetünk, minden szép: lehetetlen, hogy a világban bármi is lehetne rossz. Aztán mikor kiürül a part, megkeressük a leginkább vízszintben fekvő részét, és Attila sátrat ver. Vacsora, esti beszélgetés, iszogatás. Hiányoznak a többiek. Józsi a játszótérről, Bónis Zelencről, Tomi a Lugauerről, Zsiga és Louis a strandról posztolnak státuszokat. Jót szórakozunk. lefekvés előtti mártózás a hideg vízben, aztán kísérletet teszünk az alvásra.
Oké, ez nem megy igazán jól. Fejünk felett az Österreichische Romantikstraße (ez milyen szép név) forgalma, a folyón meg uszályok, sétahajók. Meglepő módon éjszaka is. Szóval a dolog alvás része nem sikerül eszményien, bár biztos vagyok benne, hogy a meg- vagy hozzászokás jelentősen javítana ezen.
Reggel kornyadozás. Attila némileg ki van éhezve, mert a tegnapi vacsorájának nagy részét egy tragikus baleset folyományaként a partra borította.
Mai feladat a Hoher Stein felderítése.
A hely Mitterarnsdorf felől érhető el (St. Lorenz után a következő falu), megközelítéséhez a bergsteigenes GPS térképet használjuk és ilymódon minden további hercehurca nélkül fél tízkor már a sziklák alatt állva álmélkodunk, hogy micsoda csoda gyönyörű helyre kerültünk. Temérdek itt a lehetőség. És egész más a szikla karaktere is, mint amit akár a Grabenwandon, akár egy éve a Civettánál megtapasztaltam.
Ledepózunk, és nosza, neki is indulok a bemelegítőmnek vélt útban (Ohrenriss (5+)-ért). Aztán meglepődök kicsit. Na jó. Szóval az önértékelésem kap egyet visszakézből, mert bizony ez az út mentálisan felzabál. Kezdem sejteni, hogy itt nem minden az, aminek látszik. Elég hardcore.
De mi is a minden? Kb. 4-5 sziklatömb, a Bergsteigen szerint 10 szektor, több, mint száz út. A hely mindig mászható, mert a tömbök körüljárhatók, így igény szerint választhatók árnyékos vagy napnak kitett szektorok. A kő nagyon furcsa, legtöbb helyen benőtte a zuzmó, amitől nagyon síkosnak gondolnánk, ám a valóság az, hogy igen jól tapad. Az utak közül sokat feliratoztak, névvel, hosszal, nehézségi szinttel. A hossz azért érdekes, mert itt akadnak 35 méteres utak is, nem egy közülük továbbmegy egy második hosszba, így 70-80 méteres kimászások is lehetségesek. A feliratozás helyenként nem egyértelmű. A sziklán feltüntetett nehézségi szintek a – kicsit szegényes – topóban említettekhez képest gyakran (legalább) egy UIAA szinttel alacsonyabbak. Mondjuk az Ohrenriss pont nem.
Szóval kezdő mászók, vegyétek figyelembe, hogy az itteni (5+) máshol simán (6), DE a biztosítása olyan, mint egy (5)-ösé, "mert könnyű utat minek túlbiztosítani™" (Krisz siráma).
Lehet, hogy mégis csak éreznek ebből valamit a helyiek is, ilyen útnevekkel, mint: Mut kann man nicht kaufen (A bátorságot nem lehet megvásárolni) vagy Angst ist gratis (Félelem ingyen).
A koreográfiák egészen idegenül hatnak, nagyon nehezen hangolódok rájuk, igazán nem is sikerül, a tegnapi teljesítményemnek csak halvány árnyékát vagyok képes felmutatni. Nyugtatgatom magam, hogy talán a rossz alvás. Vagy a kevesebb kaja. Esetleg a nyomott, dunsztos idő: nyugatról morajlik, szürkül az ég, felettünk perzselőn tűz le a nap. Vagy lehet a bizonytalanság. Ide még nem vagyok elég szlovák. Vagy cseh. Esetleg lengyel.
Délután háromra nagyjából elkészülünk és az idő is bekomolyodik, utolsóként pakolunk össze. Lefelé menet megkapjuk az esőt, ahogy közeledünk a kocsihoz, egyre erősebbet. Húsz perccel később már szürke tajtékban, sisakunkon kopogó jégverésben gázolunk lefelé, vacogva, bőrig ázva. Röhögve sorsunkon. A cipőnk fűző-bujtatószemein miniatűr szökőkutak törnek fel minden cuppanó lépésnél. Mocskosul szakad. Idén másodszor ázunk rongyosra, korábban mindig megúsztuk.
Szárazra cserélünk, aztán elkezdünk csordogálni az erdészeti úton lefelé a kocsival. Közben a felhőszakadás szép lassan kiadja a dühét, majd – mire leérünk a mitterarnsdorfi kereszteződéshez – eláll. Az egész csak miattunk volt, gondolhatnánk. Vesztegelnünk kell fél-egy órát, mert a hegyről hirtelen lezúduló víz kövekkel és sárral töltötte fel a kereszteződést. Egy helyi traktoros gazda, tűzoltók felügyelete mellett, hősiesen tologatja az út szélére gépével az iszapos földet. Hatékonyan dolgozik, gyorsan végez.
Aztán irány haza, Attila az éhséggel versenyez. De szokás szerint győz.
Krisz