Időpont:

Helyszín:

Beszámoló:

Résztvevők:

Hohe Wand Tristanexpress 170m 6+7-

- sziklamászás -

Hohe Wand Tristanexpress 170m 6+7-

2018_09_18_Hohe_Wand_Tristanexpres_170m_6+7-_016.JPG
Lássuk csak, volt vasárnap egy precíz rajtaütésünk a SteinbockAlarmon. Aztán hétfőn nyomtunk egy jó kemény TRX-es erősítő edzést. Mert elfelejtettük, hogy kedden is mászunk. Ha nem felejtjük el, talán kicsit visszaveszünk. De elfelejtettük.

És eljött a kedd, én pedig kétségbeesetten kívánkoztam a sziklára. Ha az agyamnak szünetre van szüksége, a mászásnál nincs jobb gyógyír. És kellett a szünet.

Attila mai feladatul a Tristan Express-t szemelte ki. Mikor kinyomtattam a topo-t, valamiért eszembe jutott a Sonnenuhr. Az egy őszinte 6+. A Tristan érzésre valami hasonlónak tűnt.

A huszadik hosszú utam, világosított fel Attila.

Odafelé kicsit megcsúszunk az indulással. A Wandhoz érve csak a tetőn találunk parkolót – a jelek szerint rengetegen próbálják még kihozni a jó időből amit csak lehet. Van minden, félpályás útlezárás torlódással, meg a felső parkolót is lezárták valami szemináriumra hivatkozva. Szóval megint lejövetellel kezdünk, még a beszálló előtt. A középső parkolóban összefutunk Leventéékkel is, ők már végeztek. 

A Tristan Express a Turnerbergsteiger mellett megy felfelé, aminek a kéményében nem is olyan régen kellemes vajúdós élményekre tettem szert.
Attila figyelmeztet, hogy ez az út durvább lesz; ha elakadok, ne projektelgessek, fejjem át a problémát. Akkora hátrányt hoztunk össze, hogy minden perc számít, nem akarunk sötétben, fejlámpák fényében mászni.

És ezzel kezdődik is a hőstörténetbe illő küzdelmem, amihez hasonlót legutóljára a Sonnenuhr-on éltem át. Az út durván indít, Attila összevonta az első két hosszt, de már a tízedik méteren, az első kulcsrésznél eldurran az alkarja. Aztán ez velem is megtörténik, amikor megindulok utána másodban. Szerencsére eszembe jut, mit tanácsolt nekem indulás előtt, így aztán a harmadik vergődős próbálkozás helyett átfejem a kulcsproblémát. Így is megkészül az alkarom. Ilyen állapotban érek a második hossz kulcsrészéhez, ami annyiban különbözik az elsőétől, hogy teljesen pihenten is tanácstalanul bámulnék rá, nem hogy így, szétmállott karokkal. Ez egy reibungtábla pillér, amin kicsit oldalazva kellene felfelé haladnom, míg egy hasadékig nem érek – legalább négy lépést és nyúlást kellene tökéletesen összefűznöm, hogy teljesíteni tudjam. Nem megy. Közben utolér a pánik: egyszerűen elképzelésem sincs, miképp jussak feljebb. Eszembe jut a Sonnenuhr, mind a négy (6+)-os kulcsrészénél tehetetlenül vergődtem, máig nem tudom, hogyan jutottam fel rajta, a végére teljesen feladtam. De most eszembe jut, mit mondott Attila és lehiggadok. Elkezdek fejni. Attila hosszú utas közteseinek slingjei elkeserítően vékonyak. Vergődök felfelé, teljesen karból küszködve, egy pillanatig sem vagyok egyensúlyban, a lábam mindenről lecsúszik, egyszerűen képtelen vagyok rájuk állni, megrekedek egy zsugorpózban, ami a létező legrosszabb (persze lóghatnék fejjel lefelé is), mert a tömegközéppontom szakít elfelé a sima, függőleges faltól. Káromkodva, üvöltve, centiről-centire harcolom magam felfelé. Valahogy sikerül feljutnom egy stabil állásba. Remegve zihálok pár percig, aztán bevonszolom magam Attila mellé a standba.
Cipőt cserélek, összeszedem magam, közben vázolom Attilának, miken mentem keresztül. Végül csak eljutok odáig, hogy meg tudok indulni a harmadik hosszban előre. Ez az a rész, ahol a vasak vannak. Minden léphető, minden fogható. Az én méretem. Repedés. Mostanában repedésekben élek. Megnyugszom. Érzem, hogy menni fog.
Aztán jutalommászás következik, először egy kis útkeresgélés egy bevágásban felfelé, majd egy gyönyörű, sima, peremekkel megszórt sárga tábla. Ez utóbbin fantasztikus érzés mászni, Attila meg is jegyzi, mikor felérek hozzá, hogy igazából ezért jöttünk ide. Tényleg megérte. Teljesen felvillanyozódok az élménytől.
A végére két hossz marad egyben, igazából az elsőnek a vége érdekes: egy kis áthajló, amolyan mini boulder probléma. Átfejem ezt is, de jókedvűen: érzem, hogy pihenten tudnám hozni, másodban biztosan.

"Fejni tudni kell, ezt is meg kell tanulni." – összegzi az út végén Attila, miközben kikészülve baktatunk a kocsi felé. Holnap szigorú pihenőnapot tartunk. Ez a mai – az előzőekkel kombinálva – sokat kivett belőlünk.

Miért írtam erről ennyit? Mi érdekes van abban, hogy nekivágok egy útnak, amiben aztán másodban is csak vergődök?
Az érzés, ahogy az elmém megbirkózik ezzel a dologgal. A Sonnenuhr esetében nem sikerült; nem értettem, nem találtam az értelmét, keserves küszködés volt az elejétől a végéig. És most itt van a Tristan Express, ami ugyanolyan problémákkal szembesített, mégis: sikerült felülemelkednem a kétségbeesésen, nem adtam fel, és tudtam tanulni az élményből, élvezni, amit lehetett, látni a dolog célját és értelmét. Kimerítő volt, de rengeteget tapasztaltam, tanultam belőle. Ez nagy fejlődés és boldog vagyok tőle.

Krisz

Ha tetszett a beszámoló, oszd meg másokkal is!

Térkép

Galéria

Hohe Wand Tristanexpress 170m 6+7-

Ezeket olvastad már?


Hohe Wand Steinbockalarm 245m (7-)

Attila szerint készen állok rá.
Pár 7- mozdulat. Meglátjuk. És persze ebben is van…

Hohe Wand Osterhasi 160m (7-)

Két nappal a TristanExpress hírig után – gondoltam lazítunk kicsit, megvolt a küzdelem. Attila szerint az…